Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Anatolij Kim: Cúnami (elbeszélés)

kellene ezen a világon élnem ... Ö, az ember mindenhez hozzászokik — már a napot, ezt az elképzelhetetlenül hatalmas termonukleáris robbanást sem veszi észre. Én meg lapulok, halódom, terméketlen, rossz, embertelen vagyok. Betegségem abból fakadt, hogy nem hiszek ama termonukleáris napkitörés jóságában. Igen, sohasem lesznek gyermekeim, ha nem tudok hinni a jóságban, sohasem ismerem meg a gyönyört, ha képtelen vagyok szeretni.

E világban közben virágok hullanak alá az égből — belepik az egész földet. Ki hullatja őket? E földön számtalan vad falkákban járnak a lányok, éjszakánként összegömbölyödnek az ágyakban és fáradt nőstényoroszlánokra hasonlítanak. Am én, a túlokos fickó, távol tartom magam karmaiktól. Ősi adottságomat — a boldogságérzést —, akár egy marék babot, hagytam kiszáradni, szétmorzsoltam, egy marék intellektuális por maradt belőle, amelyben legfeljebb szétterpesztett ujjaim lenyomatát hagyhatom. S még ez is csak meddőségem Kain-jegye lenne. Egy véletlen szél első fuvallata szétfújná e szánalmas nyomot — az én földön hagyott nyomomat. Ilyen feledésre ítéltettem. Nem azért, mert Fizika-királynő szolgálatába álltam és elárultam őt. Őfensége megvan az én szerénységem nélkül, elég alattvaló meg szolga áll a rendelkezésére. Nem azért... Leléptem, mostam kezeimet, aggódva húzódtam félre, egyetlen kívánsággal — figyelni, hogyan lobbantja lángra Tébolyodott Őfensége a földgolyót. Csakhogy „a mosom kezeimet” magatartás időtlen idők óta — és nem alaptalanul — visszataszító bűnténynek számít. Ö, emberek, mennyire sajnáltalak benneteket, és sajnálatomban, reményeitek kétségbeesett ösz- szeomlását előrelátva, képes voltam eltűrni, hogy minden tiltakozó szó nélkül elpusztuljatok. Igen, létezik ilyen fonák irgalmasság az értelmiségiek között. Amikor elveszítjük a magunkba vetett hitünket, úgy érezzük, hogy égünk, porrá égünk — de még azt se, még egyre nyugtalankodunk és nyugtalankodunk, s ez még boldogít is bennünket. Hogy semmit sem rontottunk el? Tulajdonképpen megmenekültünk? Akárcsak az összes többiek? Hogyne ... De hát tulajdonképpen ki, ha ez már nem én vagyok, akkor mi az bennem — ki menekült meg? És miért?

Házunkhoz érve egy rettentően nagy buldózert pillantottam meg a reflektorfényben. Remegett a motorzajban, füstöt köpködött maga köré és egy rakás nedves anyagot tolt maga előtt. Szememmel a törzsőrmestert kerestem — neki az volt a legkedvesebb szórakozása, hogy az építkezésen dolgozó gépeket figyelte. Hirtelen nagyon szerettem volna őt megpillantani.

Az nem ő volt, aki menekült akkor, futott, ahogy a lába bírta, nekilendltve könyökét. Nem ő menekült meg a cúnami pusztító hullámától, hanem benne valami.

S ez a valami — ez bennünk a legfőbb s a legfájdalmasabb: ezt akartam neki megmondani. Meg azt is, hogy nem ítélem őt el. Ha az embernek nincs helye sem a csillagok alatt, sem a paradicsomkertekben, sem az alvilágban, sem korának emberei között, legalább magát mentse meg.

Azt hiszem, jő szomszédok vagyunk.

Időnként mégis úgy tűnik, hogy csak egy érthetetlen akarat iróniája juttatott közös lakásba éppen bennünket. Hogy velünk, élő emberi lelkekkel valamiképpen kísérleteznek. S nekem rá kell jönnöm e kísérlet lényegére.

Az utóbbi időben gyakran elgondolom, mi változik meg majd, ha lakásunkban megjelenik az új, a harmadik lakó. Például megjövök a szolgálati útról és látom, ahogy kilép a fürdőszobából, titokzatos, rózsaszínű fénnyel a feje körül...

Melaj Erzsébet fordítása