Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Anatolij Kim: Cúnami (elbeszélés)

előbb elaludnék, elintézve mindent egy kézlegyintéssel. Az Alapban (ha nem vagyok szolgálati úton), a folyosókon fecsegő-f üstölő munkatársaim között, a metrón vagy az autóbuszon a nap legforgalmasabb óráiban úgy érzem magam, mint Gulliver a Houyhnhnm-ek országában: szégyenkezett, rosszul érezte magát és gondosan a ruhája alá rejtette szégyenérzetét... Hirtelen a lakótársamat pillantottam meg. Az út szélén bandukolt, kitért a szembe­jövőknek; egyik kezét a köpenye zsebébe süllyesztette, a másikban egy hálótáskát cipelt. Kenyér meg valamiféle csomagocskák voltak benne. Nem tudom, észrevett-e. Maga elé nézve ment el mellettem. Persze, az üzletben volt és kerülőutat tett hazafelé, hogy járjon egyet. Én is kitértem előle, úgy tettem, mintha nem látnám — a cipőm orrát figyeltem, amelyről már sikerült letisztítanom a sarat. Eszembe jutott, hogy' Gulliver alakoskodása ugyancsak fölöslegesnek bizonyolt — mindenre fény derült, mihelyt zekéjét, nadrágját, cipőjét levetette (ezt az érzést is ismerem: gyakran úgy tűnik, meztelenül járok az emberek között). Ezért — gondoltam — nem szabad, hogy az ember kivételes helyzetbe emelkedjék. Nekem is el kell mennem a boltba, hogy kenyeret meg szalámit vegyek vacsorára. Meglehet, olyan marazmusba estem, hogy sohasem lábalok ki belőle, ennem és innom azonban kell — ez az egyedüli fájdalmas mindennapi bizonyosság, gondolom. Körülnézek, lánycsapatra esik a pillantásom — a leghamarabb diáklányok lesznek. Egyesével vagy kis csoportokba verődve közelednek, a kezükben jegyzettömbök, ridikülök, aktatáskák. Mikor elhaladnak mellettem, az egyik futólag rám tekint, a másik még meg is fordul, vidáman néz rám. De én elfordítom a tekintetem. Alacsonyan szálló helikopter búg a házak felett, ferdén tovasuhan. Két barátnő a fejét forgatja, felemeli fehér állacskáját, figyeli a szálló vasszitakötőt, anélkül, hogy közben megállnának. Karonfogva mennek, egyforma, fémcsatos kozákcsizmában, össze­hangolt, apró léptekkel. A lánykák mosolyognak, ajkukat mozgatják. A szemüket úgy festették ki, mint az ókori egyiptomi nők. Megyek mögöttük, szaporán lépek a sárral behordott aszfalton. Belépek utánuk a boltba. Oj, emeletes üvegépület. A felvágottat meg a kenyeret az emeleten árulják. Felmegyek a meredek lépcsőn — ezt is telehord- ták sárral — és megint azok a lábak! Erős leány lábak, beszorítva a hosszú szárú cipőkbe. Hosszú sorban állok a pénztárnál. Az üvegfalon át látni, amint a súlyos nap­korong a toronyház éles sarkára telepszik, körülötte lángnyelvek csapkodnak. És újra feltűnik a helikopter — elszántan repül, egyenest ama tűz felé. Szakadozó felhők úsz­kálnak az égen és a város egyetlen lapos sziluetté változik a napnyugta fényében. Ugyanakkor mindent beburkol a csend, melynek jelentőségét nehezen foghatjuk fel. Szédületes dolog elképzelni a csend felfoghatatlan útját, amelyen mindannyian keresz­tülmentünk, amíg egy tűzdarabból a krakkói szalámi előnyeit meg a diétás szalámi hátrányait mérlegelő élőlénnyé változtunk. Mivé is lettünk volna, ha nem képezzük a mágikus lánc utolsó láncszemét? Magányos rakétává, amely felrobban az éjszakai ég végtelen ürességében. Hány évmilliárd alatt jött létre egy ilyen rakéta, milyen külön­leges raktárakban tárolhatták aztán, milyen tereken át szállították! De végülis felra­gyogott, tüzes csíkot húzott, az éj fekete üressége fölé emelkedett és megállt egy pillanatra, kivirágzott. Hátulról meglöknek. Megfordulok, aztán illedelmesen a pénztárablakhoz lépek és papírrubelt nyomok a rózsaszínű, ráncos tenyérbe. A blokkot meg a visszakapott pénzt gyűrögetve újra sorbaállok. Mögöttem további emberek gyülekeznek, együtt vonulunk a pult egész hosszában. A polcokon rendezett kenyérsorok, szalámifürtö'k, konzervpira- misok. Az elárusítónő nagy, fényes késsel forgalódik, a frissítők részlegén paradicsom­levet isznak az emberek. Tulajdonképpen miért szeretjük úgy az ünnepeket és különösen a tűzijátékot? Miért nem akad el az ember lélegzete, amikor a gömböcske vagy az ernyőcske vagy mindjárt az egész sokszínű tűzgejzír felrobban és darabokra hull a sötét háztetők fölött? Hogy­hogy nem szorul el a szivünk a belé lopakodó félelemtől és előérzettől? Minden újabb robbanástól erősebben? Kiléptem az üzletből s a zöld égboltra pillantottam. A diákotthon nagy, új épülete mellett mentem a házunk felé. Már besötétedett, az utcákon fények gyúltak, a diákok szerényen berendezett szobáikban ténferegnek — istentudja miért, csupa lány. Az egyik' fehérneműt tereget a konyhában. Feláll a kisszékre — látni, hol ér véget a harisnyája,

Next

/
Oldalképek
Tartalom