Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Eduardas Mieželaítis: Várj reám (esszé)

Aztán megivott egy pohár borostyánköves bort, falt valamit, pipára gyújtott és elszun- Űított. Nyugtalan, ideges katonaálom...

i: -4 .

Ahogy megismerkedtünk, barátok lettünk. Konsztantyin Szimonov, nekem úgy tűnt, korunk romantikusa. Nem byroni, hanem lermontovi. Ö — a katona. A romantikusok és az idealisták megtették a magukét. A forradalom győzött. Am most is kellenek a katonák, a tiszta lelkiismeretű emberek, akik fegyverrel a kezükben készek megvédeni a forradalom vívmányait. Az ő nemzedéke, amely a két világháború között formálódott, vállán cipeli ezt a nehéz súlyt. Meg kell mondani, jó katonák lettek a nemzedék tagjai. Ellenálltak minden szélnek és huzatnak ... Rettenthetetlen férfiak ...

E nemzedék emberei talán már leélték életük javarészét. És nem tudják elképzelni életüket veszélyek és nehézségek, kockázat és harci nélkül. Láttam, milyen bátran támadja Szimonov korunk viharos őserőit, milyen dacosan fogadja a veszélyeket. Számára az élet — hadjárat. így értelmezte az életet Ernest Hemingway is. Jobban mondva, így fogta fel időnket, a kort, a korszakot. Az embert az idő formálja. A kemény idő kemény embert formál. Nekem tetszik az ilyen írók életfilozófiája. Kemény, férfias íilozófia.

— Nem születtünk katonának — mondta Konsztantyin Szimonov. Persze, embernek születtünk. De, ha a korszak megköveteli, akkor a „legjobbak, legbátrabbak, leggyöngébbek” (Hemingway) követik az idő hívását, fegyvert fognak és feláldozzák életüket. Egy nemzedék a forradalom barrikádjaira lépett. A következő nemzedék — a forradalom védelmezője. A nemzedék — hadrend . . .

Alekszandr Biok belső hallással hallgatta a kor zenéjét. Hallotta a forradalom vulkánjának föld alatti lökéseit. Konsztantyin Szimonovhoz közel állt a rideg, figyelmes Biok belső hallása. De az ő hallását nem a forradalom rázta meg, hanem a háború óriási tankjai, a repülőgépek dübörgései. „Te a háború fia vagy” — írta Salomeja Néris. Köztünk Konsztantyin Szimonov a háború legragyogóbb fia. Élete legnagyobb részét katonák közt töltötte, és a háborús témáknak szentelte tehetségét. íme, első versei: már érezzük bennük a háború meztelen idegét. Dörögnek bennük a spanyol nép hősi korszakának sortüzei. Kihallatszanak belőlük Halkin-Gol lövései. A második világháború előjátékai, a leendő tragédia nyitányai... A mi korunk — a válságok, a megrázkódtatások, az összeomlások kora... Bolygónk felülete átalakulóban. A föld politikai „kérge” naponta változik. És annak az írónak, aki nem hallja „a kor zenéjét”, nincs zenei hallása. A tevékeny természetű írónak a háború és béke tolsztoji témája — korunk témája.

Ma már jól ismerem Konsztantyint. Gyakran találkozunk. El-elbeszélgetünk. Ügy látom, állandóan hadjáratot folytat. Nem tud egyhelyben ülni. Nyugtalan. A régi katonát, a romantikust a veszélyek, a viharok, a távoli utak vonzzák ... Úgy látszik, nem tud élni nélkülük. Mindig katonák körében látni. Emlékszik a holtakra és nem feledi az élőket.. . Egyszer együtt utaztunk. Együtt mentünk az Amerikai Egyesült Államokba. Bizonyára untattam az úton, amikor a halászatról meséltem, mert nem állta meg és kijelentette:

— Nem szeretek halászni. De, ha majd horgokat venni megy, vigyen magával.

— Mit csinál a hitvány horgokkal? — kérdeztem.

— Tudja — felelte —, sok jóbarátom van. A háborúból. Szeretnek halászni.

Üjra a háború.. . Mindenki számára régen véget ért, az író számára még nem. Az író „tovább harcol” — a könyv kéziratával. Mások már pihennek, őt kínozzák a múlt lapjai. Nagy halom nőtt belőlük. Azt újra fel kell ásni, föl kell lazítani. Elérkezett a mindent-átgondolas ideje. Nekem akkor még semmit sem mondott elgondolásairól. De alighanem már dolgozott a háborús eposzon. Később olvastuk művét, amelyben a lírai hőst felváltotta az epikai hős. Szimonov emlékezetében újra felbukkantak a háborús évek kegyetlen képei. Lángoltak Oroszország fehér rónái, a tankok, autók, vontatógépek felmásztak a magas hódombokra és beléjük süppedtek, elmerültek bennük.