Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Eduardas Mieželaítis: Várj reám (esszé)
jelenlétében győzött a két egyszerű ember szerelme. „Várj reám ...” Vajon a költő kitalálta az álom titkát? Az ember boldogságra született. A halál jelenlétében is boldogságról álmodik... Ezért olvasták agyon akkor Konsztantyin Szimonov könyvét. És semmiféle bölcs tanács nem szoktatta le róla az olvasókat. (Emlékszem, intettek, ne énekeljenek olyan dalokat, mint Szurkov Fedezékben-]e, és szerelmes verseket se olvassanak. Én, a kezdő költő, akkor csak a szerelemről írtam...) Ezt a könyvet mindenüvé magammal vittem a kenyértarisznyámban. A lövészárokban a líra illatos balzsamával gyógyítottam magam: Megbocsásson: egyszerűbb, zokszavak helyett szelíd móddal ejtve szebb szerét — írom, egyszer-egyszer, így. Mert ahány s ahány levél, annyiféleképpen ír: egybe — kedv-baj egybefér, sokba — több se, csak manír; s mint a kénytelen titok: minden el se mondatik; néha más a mondat ott, s néha mást jelenthet itt. Szófukar szerelmesét: megjövök — megért talán, s hogyha mégse — holt mesék terhe nem kisérti lám. (Hárs György fordítása) ... Nehéz volt bejutni a Politechnikai terembe, ahol a frontról jött írók olvastak fel a műveikből. Könyökkel kellett utat törni... — Konsztantyin Szimonov — jelentette be az előadó. Az emelvényen egy szigorú, fáradt, karcsú tiszt jelent meg, puskaporos köpenyben. — Szeretnék bocsánatot kérni a tisztelt közönségtől... — kezdte a költő. — Nem sikerült átöltöznöm ... Mi éppen a frontról... Egyenesen erre. az estre ... Nehezen beszélt. De minden szava a nedves földsánc, a vér és a veríték szagát árasztotta ... Minden szava talált, mint a mesterlövész lövése... így találkoztam vele először. A puskaportól perzselt, szürke köpenyes katonaként maradt meg emlékezetemben ... Személyesen majd csak tizenöt év múlva ismerkedtünk meg. A fejünk már őszbecsavarodott, amikor Dusanbe városban, a vendégszerető tadzsik költőnél, Mirzo Turszun-zadénál találkoztunk. Az asztalon ízletesen elkészített ürühús párolgott vacsorára. Ragyogó fényfoltként világított a serlegekben a borostyánszínű bor. Orrunkat őszibarack, alma és körte illata csiklandozta. Zenéhez hasonlóan csendültek fel az örökifjú Háfiz és Omar Khajjám keleti bölcsességű és nyugtalan vérmérsékletű művei, a keleti költészet gyöngyszemei. Az utcán hirtelen felbúgott egy autó. Valaki, akár egy katona, ököllel zörgette meg az ablakot. A csodálkozó gazda ajtót nyitott. Konsztantyin Szimonov lépett be. Poros köpeny, poros arc. Olyan volt, mint aki egy nagy hadjáratból érkezik haza. Tenyerével letörölte ajkáról a port, és vizet kért. Szomjúságát enyhítve súlyosan a székre ereszkedett, úgy látszott most jön ki rajta minden fáradtsága... — Katonakocsival utaztunk — kezdte — Taskentből... Mentünk a hegygerincen ... Mégiscsak, ötezer méter ... Néha nem volt elég oxigén ... Kitört a hóvihar... A határőrök segítettek ... megmentettek ...