Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Eduardas Mieželaítis: Várj reám (esszé)
Eduardas Mieželaitis VÄRJ REAM i. . .. Jártam a rettenetes háború idején Moszkva utcáit, s emlékszem, gyönyörködtem a város hősi külsejében. Olyannak tűnt akkor Moszkva, mint egy katona. Kimerült a legnagyobb történelmi csatában, és büszke volt győzelmére. Kenyérre éhezett és jóllakott vérrel. Roppant fegyelmezettnek és harcképesnek láttam akkor Moszkvát. Nem lehetett észrevenni rajta semmiféle hervadást, fáradtságot, lelki ziláltságot. Nagyon tetszett nekem forradalmi, önsanyargató lelke. Ez a Moszkva elragadtatást és büszkeséget váltott ki belőlem. ... És újra segítségemre volt hajdani gimnáziumi tanárom, Juozapas... Akkoriban az össz-szövetségi rádióbizottságban dolgozott: a litván szerkesztőséget vezette. Tőle kaptam az első megbízást. Kezembe adott egy újságot, mondván: — Fordítsd le ezt a verset. Felolvassuk a rádióban Litvániának . .. Tömören és világosan. Katonásan. A szemébe néztem. Jó tanárom volt. De néha szigorú is tudott lenni. A háború idején még szigorúbb lett. Szeme még jobban beesett, arca lesoványodott. Az álmatlanság, az éhség, a fáradtság árnyai bolyongtak szeme alatt. Szalmazsákon aludt, az ablakpárkányon írt. Ágya és asztala nem volt. Akkora fejadagot kaptál, hogy nem haltál éhen, de jól sem laktál... Juozapas tűrt, fogcsikorgatva dolgozott, sehová sem mozdult a mikrofon mellől. Még azokban a napokban sem, amikor Moszkva utcái felé törtek a német tankok. Nappal az adást készítette elő, éjjel meg a mikrofonnál ült és Litvániával beszélt. .. — Litvánok! Ne legyetek a megszállók rabszolgái! ... Kiderült, hogy nemcsak a test, a lélek is megedződik. Jouzapas hangja keményebb, szigorúbb lett. Nekem tetszett egykori tanárom sanyarú külseje. De még jobban lelki aszkézise. Most is — röviden és világosan: — Fordítsd le ... Ez minden. Le kell fordítani. Szétteregettem az újságot és olvasni kezdtem: Várj reám s én megjövök, hogyha vársz nagyon, várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom; várj, ha havat hord a szél... (Lányi Sarolta fordítása] Ügy ugrottam fel, mint akit bolha csípett meg. A költő mintha kitalálta volna gondolataimat. Mintha az én számból vette volna ki azt a két szót: „Várj reám...” Akkoriban ezek voltak a legfontosabb szavak. Az én szavaim. Mindnyájunk szavai. Mindenki érezte, hogy megfosztották a szeretett szülőföldtől. És mindenki ezt mondogatta: „Várj reám...” De senki nem írta le ezeket a szavakat. Leírta őket egy költő. Kitalálta mindnyájunk gondolatait. És aznap feltárult előttem a költészet legfontosabb titka: kitalálni mindenki gondolatát. Ha a költő csak a saját gondolatát tárja fel, magányos marad. Rop-
