Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Jaroslava Pašiaková: Illyés Gyula tiszteletére

dalmi ábrázoláshoz kell egyfajta szemérem, tartózkodás. Ez teszi roppant nehézzé számomra ezeknek a témáknak a megírását... Semmi esetre sem igyekeztem, és ezután sem igyekszem a valóságnál szebbé festeni magam, nem akarok sem valóságos, sem vélt forradalmi tevékenységgel kérkedni.” (Illyés Gyula: Minden jót az utókornak, Hajszálgyökerek, 1971. 473—474.)

A szürrealista lecke, amelyet a szürrealizmus központjában — Párizsban — kapott, hasznos, termékeny volt és tartós hatásúnak bizonyult. Ám minél erősebben hatottak rá a franciák, annál inkább erősödnek költőnkben a nemzeti érzések, annál inkább mélyül nemzeti öntudata.

Szürrealista korszaka után a Nyugathoz csatlakozott, szívósan keresve a legegyszerűbb, a leghitelesebb kifejezési formákat. Igaz, párizsi élményei életre szólóaknak bizonyultak. A francia kultúra káprázatában, az örökkön forradalmi Párizs közvetlen hatása alatt fejlődött: „Párizs tett emberré! Párizs tett magyarrá! ... Akkor volt érdemes élni, amikért akkor éltem. Nekem az volt az eszmélés, aztán az eszmék kora. Hogy mi a szabadság, azt én ott ismertem meg. Hogy hogyan kell a szabadságért küzdeni: arra is ott kaptam leckét”.

De mindig túlságosan komoly és igaz volt ahhoz, hogy kielégítették volna az izmusok néha destruktív, néha játékos gesztusai. Értékelte az izmusok támadókészségét, de nem helyeselte, hogy lemondtak a valóságért viselt felelősségről. Visszaborzad a gondolattól, hogy a rossz győzhet a jó fölött.

Illyés hazatérése után, az akkoriban szociális téren annyira elnyomorított magyar népet látva, fokozott felelősségtudattal érzi át költői elhivatottságát. Saint Exupéry szellemében („az ember a szívével lát, nem a szemével”) eljutott oda, ahová el kellett jutnia. „Fokmérőm mindenre az volt, hogy mekkora bennem a szellem erőfeszítése. Mindenkitől azt a legfelsőbb határt akartam, ameddig én már eljutottam, onnan a további utat!” (Hunok Párizsban, 111. p.)

Ezt a mértéket és ezt a követelményt mindenekelőtt önmagával szemben alkalmazta. Ezért érthető, hogy nem tarthatott ki mereven egyetlen irány mellett sem.

Illyés életműve, annak ellenére, hogy különböző forrásokból táplálkozott, nem forgácsolódon szét. Ellenkezőleg, hihetetlenül egységes és céltudatos: ott igyekszik megmutatni a humánum rejtett forrását, ahol senki sem kutatja.

Illyés személyisége nem forgácsolódott szét. Egész életművét a társadalmi humanizmus szilárd alapjára építette. Nem hangolja le Nyugat- és Kelet-Európa különbözősége. Kontrasztjaikat összebékíteni igyekszik. Mindazt, amit Párizsban megtanult, a hazai viszonyokba akarja oltani, de nem feledheti azt, ami az ő számára adott, természetes, vállalt tény. Tudja, hogy az emberi problémák mindenhol egyformák: „A gondok a Duna partján alig különböznek a Szajna-partiaktól”.

Illyés szürrealista leckéje, amelyet közvetlenül a központban — Párizsban — kapott, hasznos, termékeny volt és tartós hatásúnak bizonyult. Mégsem ez lett fejlődésének utolsó lépcsőfoka: csupán átmeneti állomás volt életútján ás művészi pályáján. Racionalista, mérlegelő jellemének — költő volta mellett — a szociográfia és a dráma felel meg legjobban.

A Puszták népe a szépirodalmilag feldolgozott „tényirodalom” jellegzetes magyar példája — mind művészi, mind dokumentáris-szociográfiai szempontból meggyőző alkotás. Illyés további jelentős műve, amellyel közvetlenül a már Ady által felvetett és nem mindig világosan felfogott „népiesség” kérdését veti fel ismét, új intenzitással, a Petőfi (1936) című életrajzi esszéje. Amit elsőként Ady vetett fel a Petőfi nem alkuszik című tanulmányában, Illyés továbbgondolta és aktualizálta: „Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek szépségét élvezi és elzárkózik a bennük rejlő parancstól.” Ezt a parancsot — a nép sorsának következetes vállalását — hangsúlyozta Illyés következő prózai művében, a Magyarokban (1938), amelyben összefoglalja a magyar múlttal és jelennel kapcsolatos nézeteit. Már ebben kifejezi a gondolatot, melyet később történelmi drámáiban fejlesztett tovább: hogy eszmevilágában „a magyarság fogalma a legmagasabb emberi eszmékkel keveredik, melyeket az irodalom maga elé tűzött”. — „A népiesség nekem a nép szellemi és anyagi helyzetével való foglalkozást jelenti. .."

Illyés jellemző vonása egyrészt tudatos forradalmisága, amely elválaszthatatlanul kötődik a minden élethelyzetben vállalt néphűséghez, másrészt nemzettudatának és