Irodalmi Szemle, 1982
1982/8 - Koncsol László: Egy kapcsolat háttérvázlata
levélben nyugtázta a születésnapi tisztelgést. Szavait a szerkesztői hármashoz intézte, ha jól emlékszem, a tőle megszokott „Kedves triumvirátus” megszólítással (levelét nem én őrzöm], s azt mondta el benne, hogy tudta, hogy készül valami róla, de hogy ennyi és ilyen és így ... A Tiszafa] az évi novemberi száma nyilvánosan is kalapot emelt a Fábry-szám előtt: „Jelen számunk összeállításának nehézségeire visszatekintve, s annak megvallásával, hogy bennünket is csak nem várt technikai akadályok térítettek el egy Fábry-emlék- füzet kiadásától, különösen jól tudjuk, mekkora feladatot oldott meg sikerrel pozsonyi testvérlapunk szerkesztősége, amikor 70. születésnapja alkalmából remek összeállítással tisztelgett a magyar nyelvű marxista publicisztika és kritika klasszikus alakja, a Szlovákiában élő Fábry Zoltán előtt. A Fábry-emlékszám szerkesztőségi mestermunka, sajtótörténeti és irodalomtörténeti értékű, maradandó dokumentum, forrásmű, amit mindig is használni, amire mindig is hivatkozni fogunk. S amikor a legkülönösebb: műve az ünneplőnek és az ünnepeltnek, hiszen az Irodalmi Szemle tíz évvel ezelőtt nem indulhatott volna meg Fábry életművének, töretlen jellemének és kézzelfogható támogatásának biztos fedezete nélkül...” Ebbe a születénapi számba terveztem, de időhiány és egyéb dolgok miatt csak két év múlva tudtam tető alá hozni, majd végül a Szemle 1970-es januári számában jelent meg a Stószí déleWttök ürügyén írt Fábry-vázlatom, A cselekvő erkölcs. Kitartó vizsgálódás, cédulázgatás meg rendszerezés előzte meg helyenként mégis kibontatlan tanulmányomat, s tudván, hogy sok kényes természetű megállapítást is tartalmaz, Fábry kedvező véleménye nélkül nem akartam a nyilvánosság elé lépni vele. Fábry december 9-én kelt válasza kifogásai ellenére is megnyugtatott. Érzékenyen azok a dolgok érintették, amiket a stílusáról írtam. Ügy vélte, hatástalanságáról beszélek, jóllehet nem erről volt szó, nem hatástalanságra, csak hatászavaró nyelvi eszközökre gondoltam: „Fábrynak stílusa van, míg a tudománynak és a szépprózának másként, észrevétlenebből van stílusa. (...) A tanulság röviden: ha a műélvezet igényével veszem kézbe Fábryt, nem elég könnyed, nem elég elegáns, nem töretlenül szép a stílusa. Érzékelem, hogy van: a nyelv — szépségeivel, sallangjaival is — közém és a gondolat közé csúszik, s olykor félre kell húznom, mint a függönyt, hogy mögéje lássak. A kérdést azonban másként is föltehetjük: adekvát-e ez a nyelv, ez a stílus a Fábry-mű tartalmával? Ha így közelítem meg — s ez is szempontja a mélyebb stílusvizsgálatnak — bólintanom kell: igen, adekvát..Éppen ezért azt tekintettem Fábry levelében irányadónak, hogy recenziómat „az eddigi sablonoktól elütő és így mindennél értékesebb írás”-nak nevezte, s noha stílusával kapcsolatban Zsilka Tibor ítéletét tartotta érvényesnek, azzal nyugtatott meg, hogy „Viszont a Te beállításodnak sok igaz meglátása van és a két különböző értékelés nem üti egymást: kiegészülnek. És ezért köszönöm mélyen szántó esszédet...” Vázlatom megjelenése után hozta nekem a posta a Stőszi délelőtt őket ezzel az ajánlással: „Koncsol László nak, köszönettel, szeretettel Fábry Zoltán. Štós, 970. jan.” Utolsó levélváltásunk, halála előtt három hónappal, megint drámai volt. Ha egyszer valaki alaposan és mélyen végigelemzi azokat a vitákat, amelyekkel egy-egy új költő- és írónemzedékünk első határozottabb lépéseit fogadtuk, valószínűleg mélyen lesújtó összegező véleményt fog mondani szellemi színvonalunkról, közösségi szellemünkről, az ifjúság iránti felelősségünkről és nevelői bölcsességünkről, illetve hiányáról. Szellemi és közéletünk máig és néha úgy érzem, most már jóvátehetetlen tragédiája, hogy a háborút követő nehéz időkben elveszítettük mindazokat a kiváló férfiakat és nőket, akik a csehszlovákiai magyar szellemi és közéleti posztokon oktatóink és nevelőink lehettek volna. Ez a körülmény nemcsak irodalmunk újjászületésének, hanem az új hullámok fogadtatásának a természetét is meghatározta, s a Vetés-nemzedék elleni hadjáratok elhúzódását és következményeit tekintve attól tartok, hogy ugyanez az eleve elutasító, rágalmaktól sem visszariadó kritikai magatartás fogja jellemezni irodalmi közvéleményünk hangadóit egy újabb hullám jelentkezése idején is, felváltva a vulgáris marxista és a vulgáris népi-nemzeti esztétika pozíciói felől. Ez történt a Nyolcak antológiája ürügyén, s ez következett be akkor is, amikor a harmadik nemzedék az Egyszemű é/szaka előtt állt. Egyik nagy tekintélyű és valamennyiünk által nagyra becsült kritikusuk egész egyszemélyes hadjáratot indított ellenük. „Az ifjú magyar lírikusok nem járják a magyarság útját; nem lélegzenek se Pozsonnyal, se a vidékkel, sem Gömörrel, sem
