Irodalmi Szemle, 1982
1982/8 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)
Grendel Lajos A halál öleléséből épp csak kibontakozva úgy, hogy minden tagja, minden porcikája reszketett és sajgott még, Bohuniczky bácsi itt, a kórházi ágyán sem emlékezett rá, mikor látta utoljára nevetni az apját. Látta-e egyáltalán nevetni őt? Ámbár szomorúnak, elkeseredettnek, meghasonlottnak sem látta, s indulatosnak is csupán akkor egyszer. Minden átkát és keservét rázúdította, s csaknem megtagadta őt, ha már kitagadni nem volt miből. Az öreg hét lakat alatt őrizte az érzelmeit, alighanem azért, mert nélkülük is boldogult, ezért aztán néha égbekiáltó tapintatlanságra vetemedett anélkül, hogy tudatosította volna, mit tesz. A feleségét, az ő (Bohuniczky bácsi) anyját, mindjárt az esküvőjük napján vérig sértette. Se szó, se beszéd elnapolta a nászéjszakájukat, s ahelyett, hogy a szerelem örömeitől verejtékezett volna, a Garamban horgászott, az esküvői öltönyében, nyolc kilométerre a nászágytól. Vajon szerették-e egymást? Vagy a felesége is csak egy volt az alkalmi női közül? Más szempontból viszont igazán eszményi férj lehetett. Amit megígért, azt mindig megtartotta. Ha azt mondta valakinek, hogy délben egykor a 21. hosszúsági és a 45. szélességi kör metszőpontján fog tartózkodni, esernyő és egy üveg ásványvíz lesz nála, akkor egy óra előtt egy perccel pontosan azon a helyen állt, s az esernyő is meg az ásványvizes üveg is nála volt. A háta mögött röhögtek rajta, pedig titokban sokan irigyelték a rendíthetetlen egykedvűsége miatt, amely egyekedvűség mögött azonban egy megalkuvást nem ismerő, elveihez és rögeszméihez a végsőkig következetes jellem lakozott. Rögeszmékből pedig az idők során többet kitenyésztett, mint ahány téglából a főutca kétemeletes házsorait fölhúzták egykor, s ő számon tartotta valamennyit, ahogy más a bélyegeit. Bohuniczky bácsit a leginkább mégis azzal nyűgözte le, ahogy a rögeszméi között összhangot tudott teremteni, hogy nem háborodott meg attól a rettenetes rendtől, amelybe bebörtönözte magát. „Az ő szóhasználatában azonban a rend nem azt jelentette, hogy ami nem az ő kedve szerint való, azt kíméletlenül el kell taposni — magyarázta Bohuniczky bácsi EL-nek. — Inkább azt, hogy a dolgok bizonyos célnak és elveknek vannak alárendelve. Ennek a piramisnak a csúcsán pedig a család, a nemzet és a hivatás hármas szentsége állt.” Közülük is a legfőbb szentség a hivatás volt. Bohuniczky bácsi nemegyszer gondolt rá rettegve, hogy az apja fanatikus hivatástudata egy napon elsorvasztja és elemészti valamennyiüket, az egész családot. Ugyanakkor sajnálta is az öreget, mert ha szerencsésebb csillagzat alatt születik, s tudományos ambíciói egy kevés világi ambícióval is párosulnak, már régen országos hírű földrajztudós lehetett volna, s nem vékonypénzű, bogaras gimnáziumi tanár. Földrajzból ebben a városban általában annyit tudtak az emberek, ami a térképekről leolvasható, de térképet is csak akkor vettek kézbe, ha esküvőre vagy temetésre kellett utazniuk, s utána olyan fáradtak voltak, mintha féléves szibériai expedícióról tértek volna vissza. Az öregbe azonban annyi világi ambíció sem szorult, mint tyúktolvajba önérzet (kivéve persze az önérzetes tyúktolvajokat, akik előre elküldik a névjegyüket a károsult címére, és önként jelentkeznek a rendőr- kapitányságon). Az ő apja megvetette a tudományos pályát, s a tudományos fokozatok viselőit, az egyetlen Teleki Pált leszámítva bohócoknak és csinovnyiklelkű státuszvadászoknak tartotta, akikből tizenkettő egy tucat, s mint a darazsak a lekváros fazék körül, rajzanak az akadémia meg a többi intézet folyosóin. Az ő apja tanítani szeretett. GALERI (regényrészlet]
