Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Jakab István: A csehszlovákiai magyar nyelvművelés legfontosabb kérdései

megfigyelhettük már, hogy mihelyt szakmai kérdésekre kerül sor akár azonos foglalkozású magyarok között is, csak az „összekötő szöveg” magyar, a szakmai szókészletet általában a szlovákból veszik kölcsön. S talán azt sem vitatja senki, hogy az a nyelv- használati forma, amelyen akár a szakmai kérdéseken kívül is érintkeznek, bizony nem a művelt magyar köznyelv, hanem a mindennapoknak az a már előbb is említett nyelv- használati formája, amely elég sok nyelvjárási, vulgáris és idegen elemet tartalmaz. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy magyar tanítási nyelvű iskoláink még az érett ségiig sem érik el a nyelvi nevelésben azt az eredményt, amelyet a tantervi követelmények kitűznek számukra, a szlovák vagy cseh egyetemeken, főiskolákon továbbtanuló magyarok nyelvi műveltsége az érettségi után — szakmai (képzettségükkel ellentétben

— nem növekszik, hanem — a más nyelvű környezet hatására — éppen csökken.

Talán a pedagógusokról mondhatjuk el, hogy szinte minden téren anyanyelvükön tevékenykednek. Kétségtelen, ez a legnépesebb értelmiségi csoportunk, s a köznyelvhez való viszonyát már annak a ténynek is meg kellene határoznia, hogy az iskolák nyelvhasználati formája a köznyelv. De, mint említettük, a tanulók az érettségiig sem érik el a kívánt nyelvi műveltséget. S ez a pedagóguson is múlik; természetesen más körülmények is közrejátszanak benne. Nem állítjuk, hogy nem akad olyan pedagógus, aki helyesen, szépen beszél, ír magyarul, és jól is tanít. De pedagógusaink jelentős részéről nem mondhatjuk el ezt. Az óvónők nagy részének nagyon hiányos a nyelvi műveltsége; nyelvhasználatában alig szakadt el a nyelvjárástól. Az alapiskola alsó tagozata tanítóinak jelentős hányadáról csaknem ugyanezt mondhatjuk el, de a felső tagozat és a középiskola pedagógusai sem állnak mindig a kívánt szinten, különösen a nem magyar szakosok. Ha pedagógusaink nyelvjárásiasságából csak annyi maradt volna meg, amennyi ízesebbé teszi nyelvhasználatukat, még örülhetnénk is, de sajnos, egy részüknél még a „suksüközés”, „nákozás”, a „nem-e ment el”, az „el szók menni” használata sem ritka. S az idegen hatás? Sajtónk nyelvéből néhány év alatt úgyszólván sikerült kiszorítanunk a brigádozik, brígádos alakokat, mindenekelőtt a brigád szónak a magyar nyelv számára idegen jelentéseit, ugyanígy a tanító, az érdekkör, az iskola zás, az összpontosítás és más szavakét is — ezekre a jelenségekre később részletesen is kitérünk —, előfordulásuk ma már ritkaságszámba megy a lapokban. Sajnos, a pedagógusok nyelvhasználatában tovább élnek és általuk tovább terjednek ezek a hibák. Hadd tegyük fel a kérdést: mi ennek az oka? Konzervativizmusuk vagy a nyelvhelyességi kérdésekben való tájékozatlanságuk? Esetleg közönyösségük? De hiszen akire a jövő nemzedékének nevelését — így nyelvi nevelését is — bízza társadalmunk, az nem lehet sem maradi, sem tájékozatlan, sem pedig közönyös nyelvünk és nyelvhasználatunk iránt; attól elvárjuk, hogy már szinte feltárásuk pillanatában felfigyeljen a hibákra, maga is szabaduljon meg tőlük, és tanítványait is szoktassa le fokozatosan róluk, javítsa őket, terjesztve köztük a helyes szavakat, szóalakokat, szerkesztésmódokat.

Rámutattunk nyelvhasználatunk fogyatékosságaira, s arra is, hogy ezeknek a fogya tékosságoknak elsősorban objektív okuk van. Hiányzik a köznyelv bázisa, a társadalom köznyelvi közege. A magyar közéletnek s így a köznyelv fejlődésének és fejlesztésének sem vagyunk helyzetünknél fogva közvetlen és aktív részesei, csupán passzív figyelői A televízióból, rádióból, a magyarországi lapokból, esetleg a személyes baráti találko zások alkalmával szerzünk tudomást az új nyelvi jelenségeikről. Tehát csak „felcsipegetünk” ebből egyet-mást, nemegyszer megkésve.

Mi a megoldás módja?

A társadalom köznyelvi bázisának a megteremtése nemzetiségi körülmények között irreális cél lenne. Azt azonban megtehetjük, hogy művelődési klubok és házak, CSEMADOK-szervezetek révén összefogjuk a magyar értelmiségieket, s élünk azokkal a lehetőségekkel, amelyek rendelkezésünkre állnak a magyar nyelvűség közéleti érvényesítésében. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezeket sem használjuk ki kellő mértékben, vagyis még mindig több e téren a lehetőségünk, mint a képességünk, akarásunk.

S még ennél is fontosabb feladatunk: a nyelvi önművelés és anyanyelvi nevelés. Az irodalom, a sajtó, a rádió, a televízió mind megannyi segítség ebben. (Sajnos, olykor a nyelvrontásban is.) Példamutatással a pedagógusoknak, újságíróknak, színészeknek kell elöl járniuk; az ő feladatuk nemcsak az önképzés, hanem a népnevelés, dolgozóink és ifjúságunk nyelvi nevelése is. Tudjuik, hogy nem könnyű munka ez, hiszen az egy szerűbb emberek nagy részét inkább az anyagi javak szerzése, mintsem a kultúra befő-