Irodalmi Szemle, 1982
1982/1 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: ... az emberséget szerette az életben
Magányos munkám teljességgel igénybe vesz. Azt hiszem nem kell magyaráznom, ennek a magányosságnak közösségi okai is vannak. Hogy mit adtak ki és mit adnak ki a kiadók, erről ne szóljunk. Épp úgy ne, mint arról, hogy főleg folyóirataink, heti-, sőt napilapjaink is mit jelentetnek meg irodalom, költészet, „műkritika” címen. Világszerte folyik a halandzsa: Te engem dicsérsz, én téged, te engem támadsz, én téged állapot. S mi még ráadásul „külön” szlovákiai magyar kultúráról is beszélgetünk. Hol van ez a „különkultúra” Zoltánom!? Hol van?! Több, mint ötven éve élek „kisebbségben” — szóval az „elejétől”! — S, jaj! ahol ezzel a „különséggel” találkoztam, csak kultúrdöbbenetet és nem élményt kaptam. Pedig azt hiszem, senki sem vonhatja kétségbe, hogy idetartozom! S szívesen dajkáltam volna és dajkálnám szívemben, agyamban azt: ami itt a miénk. Tudod Zoltán, a kisebbségi-sors a legtöbb esetben nagyon jó talaja az ön, vagy az ezzel kapcsolódó baráti imádatoknak, és jól bélelt „búvóhelye” a tehetségtelenségnek, s féltehetségnek, ha csak a külön kisebbségi kultúrát nézzük és nem vesszük figyelembe a többséget, az ősibb gyökereket, a szerteágazóbb lombozatot. Erről lehetne bővebben szólni. De, ennek itt és így nincsen helye. — Ezt is csak azért írtam, mert azt írod: „Rossz verseket már húsz év óta tudunk kiadni..Mért adták ki?... Mért adják ki?... kérdések, amelyekre tudom, hogy van „felelet”. (Úgy van, hogy nincs!) S, attól a versolvasók, a költészetet szeretők, az írást érzők nem lesznek „meggyőzve”. Már pedig a nélkül a „megadás” nélkül értelmét veszti minden irkafirka, forma és nem forma, és „költői”-, „művészi”-onániává fajul az ilyen fajta ténykedés minden modernkedő szex-akrobácia-technika ellenére is. Észre kellene vennünk — nekünk kisebbségben élőknek különösen — hogy a „rököi- nyítések” ideje lejárt régen. (Olyan tömegesek lettek a „rökönyítések”, hogy már nincsen kit rőkömyíteni!) Valahogy visszájára fordult a helyzet a XIX. századvég és e századelőhez képest. Ma már a józanabbság „háborít”, s így az értelmesebbek, a gondolkodóbbak és főleg az érzőbbek az intuícióktól vérzőbbek az igazabb „avantgardok”. No, látod! Mennyit összefirkálok, s milyen nehezen szántam rá magamat e válaszírásra. Mindennel így vagyok. Elkapnak a „transzmisszió-szíjak” és egyik áttételről "a másikra lengetnek... (Mert EGY a gépezet!) És bizonyisten ha tudom „értelmüket”. A monográfiát illetően. Nem értem miről van szó. 111. nem értem: kettőnkről közösen akartok egy kötetben foglalkozni? Hogy akarjátok ezt csinálni? Hidd el Zoltánom, jómagam ugyanaz az ember és ugyanaz a föstő maradok monográfiával, mint monográfia nélkül. Erre már nem nekem van szükségem! Én a munkámat végeztem és végzem: ez az én dolgom! — Soha, semmilyen más paripát nem nyergel- tem. Dolgozom! S, ha valamit szeretnék még kívülről, az csak annyi volna, hogy lehetővé tegyék: további dolgomat. Értés? Szeretet? — Mondd, Zoltánom, mikor és hol lehetett és lehet kapni ezeket?! A kirakatokban csak a reklám-heccelte áruk kínálkoznak, és pukkadoznak a dölyf- től, amíg a puszta és változó divatok extravaganciái tukmálják, tömik, „éltetik” a „za- bálókkal”. Szeretet, értés, lassan már egy-két ember között sem lesz lehetséges a reklámreflektorok és a túlhajszolt „érdekek” atomrobbanásai közepette. Igazán szeretnék Véled beszélgetni, még „kutyafuttában is”. De igazán és „igazánból” úgy ráérősen, egymást megismerően, sok mindent felölelően, az volna az igazibb. Munkáim vannak szétszóródva a világban (jelentős múzeumokban is!), de zöme itt van otthonomban. Hogy mire? Ki tudja azt? — S végeredményében olyan mindegy Zoltánom, hogy mire. Az ember mindig csak az öngyilkosságot vágyó Hiábaságon lesz úrrá azzal, hogy dolgozik. S ha volt, ha van valami nagyszerű az emberben: akkor ez a küzdelem a Hiá- basággal az! ... Szívesen venném, ha bővebben írnál. S még szívesebben, ha láthatnálak. Barátsággal köszönt: Szabó Gyula
