Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Cúth János: Életfa (regényrészlet)
rényt. Igaz, ez csak addig volt így, míg betájolta magát, mert aztán hozzám hajolt és azt kérdezte: ..Hogy is mondtad? Aliz? ...” ..Majdnem. Teréz” — mondtam, kissé megütközve a közvetlenségén, ami egyben hízelgett is nekem. „Ne>kem bizony Sáncvárosig kellett volna eljutnom az este, ha te nem juttatsz fekvőhelyhez. Ezért úgy döntöttem, elintézem, ne kelljen többé kocsmába menned” — mondta. „Ezt kigondolni és elintézni... Megy ez?” — hebegtem, mert határozottsága meghökkentő volt, hiszen velem kapcsolatban a közvélemény már rég alkoholizmust emlegetett. No meg arra is kezdtem gyanakodni, hogy egy szélhámossal osztottam meg az ágyamat. „Mondhatom, kár lenne téged orvosra bízni. Még képes lenne kispekulálni számodra valamilyen gyógyíthatatlan betegséget”. „És nem vagyok gyógyíthatatlan?” — kérdeztem. „Attól függ, ki kezeli” — mondta. .Orvos vagy? — kérdeztem ijedten. ,.Ha orvos lennék, nem lenne hozzá bizalmam.” Túl sokáig voltam egyedül ügyes-bajos dolgaimmal ahhoz, hogy valamilyen külső segítség reményében sikíthattam volna, így csak összeszoruló torokkal kérdezgettem tovább: „És most valamilyen gyógyszert kell megennem?” ,,A frászkarikát. Most felpattanunk, jól megmosdunk hideg vízben, összecsapunk egy fejedelmi reggelit, aztán a többit megbeszéljük.” „Mégis, mit kell megbeszélnünk?" „Tulajdonképpen nem sok mindent. Amit pedig kell, azt valójában a piázásodtól függetlenül is megbeszélnénk. Én majd körülnézek itt nálad és biztosíthatlak, hogy rájövök, mi az, ami a portádon rosszul van elrendezve, s mi az, ami hiányzik, mert csakis a jól elrendezett dolgok kívánják meg azt az állandó gondoskodást, ami kielé gíti, élteti és leköti az embert...” „Pap vagy?” „Azért beszélek, mert kérdeztél. .. Meglásd, hamarosan ki sem lehet majd téged csalogatni a lakásból” — mondta. „Református vagy római katolikus?” „Világi” — mondta egy kis lemondással a hangjában, de abban a minutumban már ugrott is ki az ágyból. Behúztam a nyakam, mert volt egy olyan érzésem, hogy mind járt a nyakamnál fogva röpít ki engem is az ágyból, de nem úgy történt. Kiment mosakodni. Ügy prüszkölt a víztől, mint a ló, mikor az egész napi igavonás után nem tud betelni az itatóvályú vizével. Felhúzta fűzős szárú nadrágját, inge ujját feltűrte, s ha jól emlékszem, először a reggeli készítésének látott neki. Sohasem fogom megtudni, milyen sugallatra találta meg azokat a hozzávalókat és fűszereket, amelyeket általában magam is csak kisebb házkutatás árán leltem meg, s a mai napig is titok előttem, hogy abból a majdnem remetelakóra utaló készletből, amit odahaza tartottam, miként tudott olyan pompás, többfogásos reggelit összehozni ... Lenyűgözött az önállósága és találékonysága, arról nem is beszélve, hogy engem semmire sem kényszerített, csak már a terített asztalhoz invitált kedvesen. Én még az ujjaimat nyalogattam, mikor Pál már az üres üvegekkel és rossz fazekakkal csörömpölt, amelyeket kicipelt az udvarra, hogy ott azokból egyéb ócskaságokkal együtt három kupacot hordjon össze, amelyeket körülbelül ilyen célból különített el egymástól: 1. szemétbe, 2. elégetni, 3. eladni. A pincétől a padlásig úgy küzdötte magát előre az egyes kacatok minősítgeté- sével és saccolgatásával, mint machetéjével az őserdőben mondjuk egy bennszülött. Órákon át megbabonázva figyeltem fáradhatatlan tevés-vevését, miközben figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy nem lesz időben ebéd, ha sürgősen és minden tehetségemet előszedve neki nem látok a főzésnek. Talán két év után először, tiszta abroszt terítettem az asztalra, kötényt kötöttem, s az újjászületés érzésével tapasztaltam, hogy minden sikerülni fog, mikor láttam, hogy Pál alágyújt a középső kupacnak — mi tagadás —, alkoholizmusom rekvizítumainak. A tűzgyújtást követően talán az ebéd lehetett sorsom másik fordulópontja. Azalatt, míg tétlenül és tanácstalanul figyeltem Pál
