Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Cúth János: Életfa (regényrészlet)
„Helyesen ajánlották ismerőseim, hogy magát hívjam”, szóltam. Erre egy kötelező vigyorintásra felém biccentett, majd önkéntelenül másodszor is rám pillantott, de úgy tűnt, hogy pillantását egy előző meggondolásból elkapta rólam, vagy a pillantás Időtartama is önkéntelen volt, mindössze mlt-lehet-tudni-alapon lopott bele egy kis meglepettséget; csak beszélni, beszélni... „Ügy gondolom, a férfiak vagy a munkájukat szeretik, vagy a pénzt... Ügy gondolom ... Arra gondoltam, töltenék valamit, ha megengedi, valami keményet, esetleg fröccsöt, vagy inkább sört?” „Inkább fröccsöt, de szóda nélkül, s ha valamivel, akkor szódabikarbónával, amit egy csavaros üveg kupakjával lehet kimérni, nem tetézve, hanem színig lecsapva, az az én porcióm, ki van tapasztalva”, mondta előző viselkedéséhez képest meglepően közvetlenül. Közben elgondoltam, hol tartana már Pál, ha teszem azt, ő akadt volna egy férjet csak papíron kimutatni tudó asszony sekély vizekre kivetett hálójába...? Igen, és ki avatott engem mártírrá, hogy vonakodjak belebonyolódni ebbe a garzonlakás egykarikás rezsóján kotyvasztott kapcsolatba, mikor már magában a puszta feltételezés is Pál hasonló jeleskedései mellett tanúskodik... Amíg együtt voltunk, nem jutott fülembe semmi ilyen vitézsége (bár feltehető, hogy csak nem akartam, hogy a fülembe jusson), a legutóbbi nyolc év alatt viszont aligha volt módja kakaskodásra. Egyáltalán házasság még a miénk? Ez nem is lenne fontos, legfeljebb Lóránt miatt. Pálnak az arcát sem tudnám felidézni hirtelenjében. Igaz, az újságkihordót és a szemetest is láttam elégszer, mégsem lennék képes személyleírást adni róluk, a szerelőt pedig háromszor ha láttam ... „Igen, bort”, mondtam s láttam, hogy a képernyőn lassan kibontakozik egy futball- pálya, némán rohangáló játékosokkal. Töltöttem, s elismerő bólintásom félig-meddig már tartalmazta mindazt, amit bele szántam. Leánykoromban volt egy kedvenc színésznőm, akinek játékmodorát azzal a szándékkal figyeltem s őriztem meg magamban, hogy ha valaha is előfordul velem, mikor túl nehéz lesz a dolgom, akkor elég lesz csak reá gondolnom s tudni fogom, miként uralhatom helyzetemet... Ó, az a színésznő nálam jobb mestere volt a kacérkodásnak, s ha akkor azt hihettem, hogy általa bármikor segítségemre lehet a szerepemre való ráérzés, az csak azért lehetett, mivel akkor még harmonikus volt idegszálaim hangolása: éreztem mozdulatainak, kacajának és sóhajainak célzatosságát és tudatosságát. A mai napra mindebből csupán egy tanulság maradt számomra: az ilyen színésznők feltételezhetően nem úgy állítják kézitükrüket, mint én, hogy abban lehetőleg csak az ajkuk látszódjék, ha szájpirosításra ragadtatják magukat. „Teendőink sikerére ... Ügy látszik, figyelmetlen voltam a bemutatkozáskor”, mondtam. „Timót”, mondta. „Köszönöm, Timót, a magamfajta, a családjától távol élő asszony számára — üljünk ide, a dohányzó mellé — a tévékészülék jelenti a ... Maga nős?" kérdeztem. „Igen. Az voltam. Rágyújthatok?” „Hozom a hamutálcát”, mondtam. Kimentem és fél szemmel láttam, hogy Timót belesandít a vitrin tükrébe, kezét beletörli a bútorhuzatba, mindez azonban nem dühített, ellenszenvet sem váltott ki bennem, ellenkezőleg: magam sem értem, de éppen az ilyen megnyilvánulásai hozták őt számomra elérhető közelségbe. A tévé képernyőjén erős volt a kontraszt, a mérkőzésvezető valami miatt fel-alá futkosott a pályán. „Már egy eladó lány van a nyakamon”, mondta, mikor behoztam a hamutálcát. „Mindig szántam a válófeleket”. „Nincs rajtuk szánnivaló”, mondta a plafon irányába és legyintett. „Engem sem kellene sajnálni, bár én még nem váltam el”, mondtam. Timót közelebb húzta hozzám a foteljét, látszólag azért, hogy poharát a tálcára tehesse. Magamat figyeltem. Az italt már éreztem, de a nyolc éve nélkülözött társ meghitt közelségének áhított visszahatását még nem. Töltöttem. „Hát nem is sajnálatra, inkább irigylésre — helyesebben szeretetre méltó”, mondta, térdével mindutalan megemelve a dohányzóasztalkát. Itt volt az ideje, hogy megkérdezzem, mennyivel tartozom a javításért. Elvette a kezét, elnyomta a cigarettáját, az utolsó slukkot már az összeg mérlegelése közben, hosszan szűrte a fogai között, végül azt mondta:
