Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Cúth János: Életfa (regényrészlet)
hitványodtak”. Akkor még úgy gondoltam, hogy egyszerűen és őszintén, csak kérnie kellett volna a cigányasszonynak, amit talán méltányoltak volna. De már tudom te szegény, megszállott Illés nagyapám, hogy mi múlik az őszinteségen... Adtam a cigányasszonynak ezt-azt. Emlékszem, s már azon sem ütközöm meg, hogy kikapta kezemből anyám használt ruhadarabjait és a sonkavéget, nem hagyta, hogy lefújogas- sam róluk a pernyét. Gyermekéveimben egy zavaros vizű akváriumból szemléltem a környező világot és sok időbe tellett, míg letisztult bennem a víz, s úgy vagyok vele, hogy az egykor homályosan látott részletek még egyszer — talán utoljára — felmerülnek bennem: éppen addigi életünk romjai közé kellett tévednie a cigányasszonynak — ez is fiatalabb éveim értetlenségével találkozott — közben ott lebzseltek a szomszédasszonyok, akik viszont a tűz puszta látványától jóllaktak és elteltek, annak arányában, ahogy tárgyaink egymás után elhamvadtak. (Nyomorult cigány asszony, betévedtél lelkem rejtett zugaiba, és nem tudom, mi keresnivalód van ott.) Mikor a fülembe jutott, hogy Illés az én apai nagyapám, attól a pillanattól, és persze titokzatos kijelentéseit követően támadnak ilyen gondolataim. Akárhogy is van, nagyapázására nem nyílik a szám, bár elképzelhető, hogy léteznek általam meghatározhatatlan rokon jellemvonásaink, még akkor is, ha mind a mai napig azt kell hinnem, hogy Illés egy nyitott álmoskönyv előttem. Talán túl hosszú ideig éltem más hiszemben, mégis tudom, hogy Illés méltóbb lenne unoka-nagyapa viszonyra, mégis . .. SALAMON ... meg négyszáz fehér, az annyi mint hatszáz, mondjuk úgy, hat hektó, úgy mintha többet sejtetne. Nomármost, ha eleget betegeskedik a szomszéd falu papja, és ha a mi papunk helyettesíti s én az idő alatt pótolhatom saját boromat az ő pincéjéből, akkor újig kitarthat... De még itt lötyög az ülésdeszka alatt, és ezt jó hallani. Az árgyélusát, amennyi áldásos nedű meglöttyent már ebben a vedlett demizsonban! Még szépemlékű apám idejéből emlékszem rá, mikor én és Illés öcsém még süvölvények voltunk. Gyí te gebe, a nyavalya törjön ki... Ez a strici nem illetődött meg kellőképpen, hiába böktem ki olyan titokzatoskodón, hogy Illés a másik nagyapja. De így még talán könnyebb lesz rászednem. Nos, az orgonafujtatást egyelőre nem említem, eleinte inkább mást... Gyia, a rossebb a vén szuvas csontjaidba! ...Eh, ez igen! Csak úgy csörög a demi- zsonban. Valahányszor ide érek, s a fejem fölött összeborul az akác, a bodza, olyan ez, mintha borospincében járnék, csak a végében nincs vakablak. Rajta, fogadjunk, hogy a gyerek már lekaszálta a sírközöket, a vén bugris meg alszik, vagy imádkozik. Használható ez a strici, tudtam ezt már nyolc évvel ezelőtt is, mikor azt az utazást kiötlöt- tem. A gyertyát ugyan én állítottam a hevenyészett oltár elé, a többi viszont a gyerek dolga volt. Lelkemre, használható ez a léhűtő. Valamit ki kellett sütni, mert a gyerek apját akkor vitték el, ami kínálkozó alkalom volt ahhoz, hogy végre valamit a saját kedvemben alakítsak a portán, mert már évek óta rendre az történt, amit Lóránt apja, vagyis Pál akart. Emlékszem; ha józan vagyok, olyan dolgokra is emlékszem, amelyekre nem is érdemes emlékezni. Hja, a tettrekészség kéznél van, csak elő kell tudni keríteni, mint azon a látszatutazáson: félútról visszaküldtem a gyereket, hogy így meg úgy, dédapád halálának az évfordulója van, otthon lenne a helyed — meg ilyen marhaságok — áldott emlékű dédapád ott piheni gyötrelmes életének fáradalmait az örökzöldek árnyékában fiam, de fájdalom, a kötelesség elszólít bennünket hazulról, és — ekkor már könnyeznem is sikerült és éreztem, hogy kezemben a dolog vége — kedves gyermekem, tudom, úgy szívod a csibukot a klozeton, hogy most jobb lesz, ha lódulsz és egy istennek tetsző cselekedettel mindannyiunk, de főleg a magad idvességének érdekében eljársz: meggyújtod a gyertyát a szentkép előtt, de egy teremtett lélek észre ne vegyen, nehogy azt kelljen gondolniuk, hogy az úr által elrendelt kötelességünkről így megfeledkeztünk, mert szíjat hasítok a hátadból. Aztán majd kapsz egy pofa bort — súgtam neki. A fiú eliramodott, mi letértünk az útról, elhelyezkedtünk a dombon a cserjében úgy, hogy lássuk a falut. Besötétedett. Fájt a szemem a merő nézéstől. Csak a lő ropogtatott valamit. Akkor még virgonc csikó volt ez a vén gebe. Gyia, a kacskaringós vénanyádat... Egy bagoly rikoltott a posztján, valamelyik villám sújtotta odvas fán. Illés elaludt, vagy imádkozott, Lujza sóhajtozott. Szerettem volna odasettenkedni, de meghallottam a fiú csörtetését, aztán már a tüzet is láttam. Ogy
