Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Miroslav Válek: Négylábúak (vers)
négy milliónyi vén naprendszerek s ti, négy csillagok, hulljatok rendre, halomra. Valami hiányzik. Valamit fájlalok. Minden rendben van. Minden a maga helyén: hétfő, kedd, szerda .. . Csütörtök este félek én: az éj indigó-kék volt, s mögötte négy nagy égbolt. És hold is négy! És négy napnyugta is! Hallom, amint négy hangon visongasz. Négylábú a világ! Ti, balerinák, kätéltáncosok, tetőfedők --------csípőre! I deje, hogy saját lábunkra álljunk. Le a kezekkel! Add meg magad! (Holdfénnyel szegett éj. Telihold. A sátán patája mélységes árkot vág ma. Lelőtt csillag lehull. Csillag hull. Hull. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, igyunk hát! Tviszt. Alleluja. Tviszt. Bukott angyalok és kiugrott apácák. A magasságon édes szózat száll át: „Csontot, rongyot megveszeek!“) A város csupa kőszobor és dús terpentin pára. Valakinek a bűnétől mossák simára. Napfoltok mennyi, mennyi vére s csókokból mennyi napfodor! A fák ormát súrolja. A légben, ahol sok könnyelmű szobrokat csípőd tétje kockázni csábít, elektromos szemem világít. Ha helyes érmét dobsz be, nyomd meg és kacagj, narancsszín sírást vetek ki röpke perc alatt.
