Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Duba Gyula: Fábry és Turczel
esztétikai megalapozódásának és valódi irodalommá való konstituálódásának az ideje. A költészetet szinte „megemeli” Tőzsér nemzedékének korszerű líraeszménye, szépprózánk pedig igazában ekkor születik meg a nemzetiségi létet és történelmet új szemmel, nyíltabb szemlélettel és korszerűbb műfaji módszerekkel vizsgáló és behatároló novellákban, regényekben. Fábry Antisematizmusa — az 1982-es nagy vita méltó befejezője — korszakos történelmi látleletet fogalmaz meg a múltról, félmúltról és irodalmi jövőről, Turczel kritikái hasonló hangnemben a korszakra jellemző új összefüggéseket, gondolatokat és esztétikai minőségeket kutatják és összegezik. A két mű — Fábry Harmadvirágzás (1963) című könyvével egyetemben — irodalomtudatunk fejlődő szintjét mutatja a hatvanas évek közepén, mely már nem a „pedagógus” természetű kritikai módszerben nyilvánul meg, hanem szintézisteremtésre is képes, egészségesen nemzetiség- és irodalomközpontú, gondolati alapokra támaszkodó értékrendben és határozott eszmei-esztétikai célkitűzésekben. A bírálói tekintet már egyetemes érvényű művészi jegyekre figyel, azokat keresi és veszi számba. A mélyebb összefüggések felmutatásának és egyetemes érvényre emelhető általánosítások megtételének igénye közírói tevékenysége kezdeteitől munkál Turczelben. Már korai, analitikusan összefoglaló írásaiban is tetten érhetjük ilyen törekvéseit, amikor 1957-ben Líránk helyzete és perspektívái címmel ír összegező líraképet, 1961-ben „drámai utánpótlásunkat" értékeli egy tanulmányában, a csehszlovákiai magyar valóságirodalomról és több más átfogó témáról Portrék és fejlődésképek (1977) című kötetében találunk szintéziskísérleteket. Szinte sajátos műfajává fejlesztette az évi irodalmi termésről szóló beszámolókat, a szűkebb műfaji területet átfogó szintézist, a korszakos mozgalmak vagy egy írói korszak hozadékát felmérő pálya- és fejlődésképet. Ez a sajátos turczeli műfaj azt bizonyítja, hogy képviselője a részvalóságra építő, alapozó természetű, összegező alkat. Tényszerű objektivizmusa, melyet a jő gazda értéktudatosító szenvedélye edzett keménnyé, fegyelmezetté, céltudatosan veszi számba irodalmi múltunk és jelenünk eredményeit. Eltökélt szándéka, hogy a hat évtizedes nemzetiségi írásbeliséget elemeiben érve tetten, annak részleteiből — műfaji sajátosságok, mozgalmi korszakok, szervezeti összefüggések, eszmeáramlatok — megépíti nemzetiségi kultúránk történeti körképét. Alapozó, Két kor mezsgyéjén (1967) című könyve, a két világháború közötti, kisebbségi kultúra tárgyi keresztmetszete is ezt példázza, akárcsak íróportréi, kapcsolatrögzítései. A körkép tudományos szinten rendeződik, időtálló alaposság jegyében. Egyre teljesebb színpompája, mind gazdagabb gondolati kisugárzása, a Hiányzó fejezetekben (1982) már az egyetemes magyar írásbeliség határaiig tölti be a teret, ezeken bévül szórja fényét nemzetiségi eszmékre és célokra, és műve betetőzéseként a világegyetemesség felé vezető utakat keresi. Fábry és Turczel munkásságát az irodalmi fejlődés már fogalmakká avatta, rokon- fogalmakká, melyek számunkra példaértékűek. Fábry műve az európai szellem magaslatáról tekint le ránk s mintegy bátorítóan biztatva, hellyel kínál maga mellett, követésére ösztönöz. Turczel közöttünk áll, azonosulva velünk, de felfelé int, Fábryra mutatva, hozzá a magasba, hűség és erkölcs csúcsaira szabva meg az irányt.
