Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - ÉLŐ MÚLT - Jaroslava Pašiaková: Az Akasztott ember

akármennyire is örülök neki, sok véleményére nemet kell mondanom, mert kerékkötő veszélyt hord magában. Miért a nagy vita arról, hogy van-e joga valakinek magát szóval vagy színnel, formával vagy fénnyel kifejeznie? Az ember minden mozdulatával, minden megnyilvánulásában önmagát adja. (...) Az alkotás kényszerében éppen az az etikusság, hogy az alkotó a benne fölhalmozódott értékeket nem akarja magának megtartani, hanem át akarja azokat adni embertársainak. (Az alkotó munkája és harca csak azt jelenti, hogy az intuitív mélységekből feltörő eredményeket a maguk egész terjedelmében szeretné közölni, viszont ez mindig csak megközelítőleg sikerül neki.) És mert az intuícióból eredő alkotások először csak intuitív úton foghatók meg, ki állíthatja, hogy az »ige teljessége« többet jelent a szín vagy forma megnyilvánulásokkal szemben?”

S most az a gondolat következik, amelyet Moholy-Nagy fogalmazott meg először olyan egyértelműen, s amely annak a művészi etikának és küldetésnek a következetes végiggondolásából következik, melyet a fiatal magyar képzőművészek már a Kassákkal való együttműködés idején tudatosítottak: „Nekünk, akik ma az osztályharc törvényszerűségét és állapotát mindenben magunkévá tettük, nem az a fontos, hogy valaki képben, muzsikában vagy versben gyönyörködjék. A primér követelés, hogy aki még nem érte el az emberségnek mai nívóját, azt sikerüljön nekünk ezekkel a munkákkal minél előbb odaemelni. (Az emberiség mindenkori nívója az illető periódusban élő alkotóinak a nívója.) És mert az emberek intuitív felfogó képessége különböző és mert egyik ember jobban érdeklődik a színnel, a másik a szóval közölt kifejezések iránt, kötelességünk minden intuitív forrást megnyitni, hogy minél tágabb körben hathassunk.” Moholy-Nagy itt a modern művészet szimultanitásának követelményét fogalmazza meg s az új tartalom függetlenségét a formától, mivel a fő cél nem más, mint megnyerni a lehető legszélesebb rétegek figyelmét, s ezért minden lehetőséget és formát az új tartalom terjesztésére kell kihasználni. Hogy akkor menynyire a magyar kultúra nagy újjászületési folyamatáról volt szó, s mennyire tudatosították a különféle magatartású művészek, hogy milyen fontos létrehozni és közel juttatni a néphez az új, tartós és szuggesztív hatású értékeket — amilyenek a nép számára századokon keresztül a népdalok, a vallásos énekek és a biblia voltak —, azt az az eset bizonyítja, melyet Kassák Ír le az Egy ember életé ben (4. rész, Károlyi forradalom, 219. o., Pantheon kiadás). Kassák beszél a Vörösmarty Akadémiáról, melynek szinte semmit sem sikerült megvalósítania népművelő céljaiból; az egyik ösztönző, de meg nem valósított ötletet Molnár Ferenc adta elő a Central Kávéházban tartott gyűlésen: „Határozza el a Vörösmarty Akadémia, hogy a progresszív magyar irodalom termékeiből egy antológikus kötetet, esetleg több kötetet szerkeszt, azzal a célzattal, hogy ingyen, vagy nagyon olcsó áron a magyar nép minden rétegében elterjeszti. Ennek a kötetnek, vagy köteteknek az lenne a hivatása, hogy a nép életében azt a szerepet töltse be, ami azelőtt a biblia szerepe volt. A polgárság, a városi munkásság s a falu népének is nagyrésze elfordult már a vallásos iratoktól s most a mi gyűjteményes antológiánknak kellene megadni számukra az erkölcsi nevelést...”

Moholy-Nagy a továbbiakban rámutat a modern művészek által tudatosított veszélyre, amely ellen még védekezni sem igen lehet: tény ugyanis, hogy a XX. század legforradalmibb művészi törekvéseit fokozatosan kisajátította a raffinált burzsoázia, úgyhogy végülis eltulajdonította és azok ellen használta ki őket, akiknek az érdekében létrejöttek. Rávilágít a tartalom és forma erőszakos szétválasztásának, illetve a tartalom forma fölötti uralmának helytelenségére, mert a művészetben mindig az eredmény, az egész a fontos, amely csupán akkor tökéletes, ha a tartalom és a forma harmonikus egységet képez. „A mi speciális problémánk — én festek és térbeli konstrukciókat csinálok — bizonyosan nem intézhető el a »tartalom és forma® erőszakosan felvetett kérdésével. Egy munka egysége, teljessége a »forma és tartalom« egymástól való teljes függőségében nyilvánul meg, illetve az a függőség csak dualista fikció, mert számomra »forma és tartalom« egy. A mai ember és ami a legérdekesebb, ha alkotó, sokszor minden tudatos politikai állásfoglalás nélkül intuitívül forradalmi. Jóllakott az eddigi kultúra »formai és tartalmú* jelentésével és először is szétrobbantotta az örökbe kapott pántokat (impresszionizmus) és megpróbált a darabokra szakadt részekből egy új egységet teremteni. (Kubizmus, futurizmus, expresszionizmus.) Ahogy belátta, hogy a réginek részeiből újat nem teremthet, magatehetetlen, kétségbeesett röhögéssel szerte