Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - LÁTÓHATÁR - Alexander Matuška: Az írástudók helyzete, Érvek és ellenérvek, A Jó és a rossz irodalomról

művészi és erkölcsi színvonaluk kétségtelen. Kössünk értelmes kompromisszumot, mégpedig úgy, hogy korlátozzuk az irodalmi szemét kiadását, és adjunk ki értékes kalandos ■olvasmányokat. [...]

Hogy sikerül-e a kísérlet (mert csak kísérletről van szó), az persze nagyon kérdéses. Semmiképpen sem lehet ugyanis megengedni, hogy aztán az értékes kaland- és detek- tívregényeket megcsonkítsák, hogy például egyes részeket kihagyjanak belőlük, és hogy egyáltalán igazításokat végezzenek rajtuk. Ez túl nagy ár lenne. [. ..]

De végül is, majd meglátjuk. Az utolsó szót az Egyszerű Szlovák Ember Őexcellenciája mondja ki. Félő azonban, hogy ha észreveszi a megnevelésére irányuló szándékot, megharagszik a nevelőkre. Mert bizonyos értelemben, legalábbis úgy száz év óta, más sem történik a nemzettel, mint hogy néhány bolond szüntelenül zaklatja, noha ő a legszívesebben a hátát mutatná a zaklatóknak.

(1947)

IV

Nehezen íródik ez a rovat, és írni egyébként is nehéz. Nem mintha nem volna téma, ellenkezőleg, éppen sok a téma, méghozzá nagyon komolyak, s nemcsak irodalmiak. De van-e vajon értelme napjaink zűrzavarában — amely azonban természetesen nemcsak a mi specialitásunk — az írásnak? Az ember talán még magáévá is tenné azt a kimondatlan jelszót, amelyet egykor Salda a következőkben fejezett ki: „szolgálj és távozz!”, ha meg volna róla győződve, hogy írása valóban szolgálat s nem puszta stílus- gyakorlat. De szolgálat-e hát? Van-e belőle haszna valakinek? S ha igen, egyenes arányban van-e a „befektetett” hit és elszántság az eredménnyel? A munkahelyeken hősi erőfeszítést, tisztességes igyekezetei látni, de ugyanakkor látni az erőfeszítés szándékos meghiúsítását is; a kormánynál új emberek állnak, de közvetlen közelükben olyanok, akik minden hatalmat hajlandók lennének kiszolgálni. Milyen lélekkel írjon az író, mikor azt látja, hogy akik a „nem félni és nem lopni” jelszónak csak az első felét tanulták meg, nem nyerik el méltó büntetésüket? Senki sem várta, s a jövőtől sem várjuk, hogy az emberek egyszeriben becsületesek legyenek; de azt elvárjuk, s joggal, hogy a vétkezőt szigorúbban megbüntetik, mint korábban. Rosszakarat az értelmiségitől vagy kishitűség, hogy néha a lassú ténykedést szívesen felcserélné valami gyorsabbal, magyarán szólva: az erőszakkal. Egy patetikus francia, Roger Caillois ezeket a szavakat választotta egyik könyve mottójául: „Nincs fölösleges munka: Sziszüphosz az izmait edzette”; egy másik, a még patetikusabb André Malraux pedig azt írta valahol, hogy hamarosan visszatér az elemi fontosságú dolgok kora, valamelyik alakja szájába pedig ■azt a kijelentést adta, hogy öt nem az érdekli, hogy mi az ember, hanem hogy mit csinál az ember. Az előbbi író hagyatéka heroikus volta ellenére, vagy — ha cinikusak akarunk lenni — éppen azért, nem buzdít munkára; az utóbbi üzenete viszont kimondatlanul is magában foglalja, hogy a ráhatásnak a szón kívül más módjai is léteznek.

.Ám ha még a szónak is megvan a régi súlya, felvetődik a kérdés, mi legyen vele. Azok, akik nálunk olyan gyakran beszélnek a szabadságról (s ezen gyermekien azt a lehetőséget értik, hogy azt csinálhatnak, amit akarnak), szívesen adnának szólásszabadságot mindenkinek, de főleg az íróknak. Erre a bőkezőségre elsősorban azoknak kellene gyanakvással nézniük, akiket érint, mert az Író és költő ebben az országban mindig is szolgált, bizonyos mértékig „korlátozott” volt, s a mai ajándékozók elődei ezt rendjén valónak is találták; utódaiknak, akik felfedezték magukban a tiszta művészet vágyát, azonban ez a korlátozottság már nem tetszik. Az ajándékot az íróknak köszönettel vissza kellene utasítaniuk, vagy legalábbis alaposabb vizsgálat nélkül nem kellene elfogadniuk. A másik tábor viszont közvetlen segítséget vár a költőtől s az írótól, azaz elvárja, hogy a művészetnek elsősorban tett-értéke legyen, ha mindjárt a művészi érték rovására is; megszabja a művésznek a témát s a tálalás módját is. Mi pedig erre csak azt tudjuk mondani, hogy az ún. tiszta művészet nem érdekünk, a közvetlen szolgálatot pedig nem tartjuk a művészet feladatának. A munkára ösztönzők meg a parancsra énekelni nem akarók polémiáiban nem úgy oszlik meg az igazság, hogy egy kicsit az egyiknek is meg a másiknak is igaza van — az igazság fölöttük áll. Az írónak természetesen törődnie kell mások gondjaival is, ugyanakkor nem lehet olyan teljesítmé