Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - Duba Gyula: Semmi nem történt (elbeszélés)

és autóbuszok felé kúszik, mintha sosem tartozott volna egybe. A férfi agyában már tolakodnak a szójátékok, amikor a nőt megpillantja maga előtt; homályba borult őszi fák alatt megy, melyek közé halványsárga fénycsíkok lopakodna^. Kétségtelenül ő az, ringó járását árny és fény változó játékában is felismeri, követésre ingerlően, kihívóan megy előtte, talán csak véletlenül és mégis titkokat sejtetőn. Miért éppen előtte jár, miért arra megy, amerre ő? Bizonyára véletlenül, de akkor a véletlen most egyben figyelmeztetés és szükségszerűség: éppen ennek a nőnek, éppen most és éppen előtte kell mennie, másképp nem lehet! S úgy kell mennie, hogy beérhesse.

Töpreng magában és ballag a nő után. Nem siet, nem is lassítja lépteit, semmi oka, hogy változtasson ütemükön, mert most mindketten a véletlen alakjában megnyilvánuló szükségszerűség parancsának engedelmeskednek. Egyikük sem befolyásolhatja, mi történjék, mindketten tehetetlenek az elkövetkezőkkel szemben. A férfi arról is meg van győződve, hogy ha ő most minden akaraterejét megfeszítve kitépné magát a véletlen törvényei alól, váratlanul megfordulna és visszaindulna a terembe, ahonnan kijöttek, a nőnek önkéntelenül, akarata ellenére meg kellene fordulnia, aztán mintegy álomban, utána indulna és követné, míg be nem éri őt. El sem futhat előle. De a férfi nem fordul meg és nem fut el, megy a maga útján a nő után, aláveti magát a törvénynek. Agyából még nem párolgott el a borgőz.

A városra lassan szürkület hull, merev árnyakkal teli, szűk utcában járnak. A nő harminc méterrel megy előtte. Az utca néptelen, a véletlen zavartalan találkozásra készítette elő a terepet. Ekkor a nő átment az úttesten, egy zöldségesbolt felé tartott, de mielőtt belépett volna, visszanézett és meglátta Szilvesztert. Nem lepődött meg, de a boltba éppen csak benézett, aztán mégsem ment be, mintha meggondolta volna magát, megfordult és egyenesen jött elébe. „Helyes — morogta a férfi —, megesküszöm, hogy vásárolni akartál, talán narancsot vagy banánt a gyerekeknek, de lehet, hogy zöldséget a vasárnapi levesbe, sárgarépát, petrezselymet és zellert, de ahogy megláttál, azonnal letettél szándékodról, mert te is érzed, hogy a véletlennek terve van velünk, határozott szándéka van kettőnkkel, aminek akkor is teljesülni kell, ha nem lesz vasárnapi leves...”

Messziről nevet, nem mímeli, hogy meglepte az újabb találkozás. Szilveszter bele- karol, s ő nem ellenkezik. A véletlen, az események ura csodákat művel. A férfi agyán olyan gondolat fut át, hogy nagy dolgok készülődnek, az egyhangúság és megszokás légköre felrobban körülötte és a szürke szavak komor világa a végét járja.

Egymásra nevetnek, alig beszélnek.

— Megérkeztünk — a nő megállt egy rokokó palota kapuja előtt — itt dolgozom.

— Uramisten ... — kiáltott fel a férfi —, naponta négyszer erre járok, hogyan, hogy eddig nem találkoztunk?

— Az idő nem ért meg rá ... én hiszek az időben, tudja, mi miért és mikor szükségszerű ...

— Ügy beszél az időről, mintha személy volna... — csodálkozott.

— Nem személy, hatalom... az idő személytelen hatalom, bölcs óriás, a tenyerére vesz és játszik velünk.

— Ez szép... és alighanem igaz is... — helyeselt Szilveszter.

Néhány másodpercig némán nézték egymást.

— Főzök egy jó kávét... Jöjjön fel hozzám!

„Mit hallok — ujjongott magában a férfi —, a régi szavakat hallom, visszatért az idő vagy jobban berúgtam, mint hinném, és összezavarodott bennem a jelen és a múlt? Bár a hivatalába invitál, de ez természetes. Mindketten közéleti tényezők vagyunk, felelős szervezeti dolgozók, a munkahelyünk második otthonunk. Tetteink irányát és értelmét szürke szavak tömegéből válogatjuk, de egymáshoz még a régi, tartalmas fogalmakkal közeledünk..Boltívek alatt ment a nő után, széles, vén lépcsőkön kopogtak lépteik, ezeken a köveken valamikor büszke főnemesek jártak. A nő saját kulcsával nyitott ki egy ajtót, és a férfi a fekete bakelit tábláról leolvasta a nevét: Dr. Dana Vrchlická, személyzeti osztályvezető és káderfelelős.

— Csücs le... — mutatett Vrchlická a dohányzóasztal melletti fotelre —, mindjárt kész a kávé. Erős legyen? — Szilveszter intett, hogy lehet. Az asztalkán üvegvázában nagy krizantémcsokor állt, dússzirmú sárga, vörös és lila virágok, szereti őket, bírja faayar őszi illatukat. Az asszony vizet hozott, karcsún fölébe magasodott, magabizto