Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - Rácz Olivér: A Tropicanában (elbeszélés)
az én szívem... Mi corazon... — dúdolta álmatagon. — De az is lehet, hogy fehér lesz. Marha vicces lenne. Kilenc hónapig azon fogok tűnődni, milyen lesz a bőre színe... És aztán nagyon fogom szeretni. Nagyon — mondta még egyszer, és felállt. — Köszönöm a szép estét, pilóta. — Magával megyek. Elkísérem. — Nem. Maradjon itt, és nézze végig a műsort. És várja meg a barátját — ha ugyan visszajön még ebben a kiborult életben... Csak a kijáratig kísérjen, és kerítsen egy taxit. A kijáratnál elgondolkozva megállt, szembefordult a férfival. — Szeretem magát, pilóta ... Tudja, hogy nagyon megszerettem magát? Érdekes — suttogta maga elé, mintha önmagával beszélgetne —, eleinte egy kicsit ütődöttnek néztem. Maga meg engem egy oltári ribinek... S most szeretem — suttogta csodálkozva. — Hát nem érdekes? ... Végeredményben ez is van annyi, mintha megcsaltam volna azt a rablógyilkost... És, ha úgy vesszük, végeredményben csak én tudom egyedül, hogy nem csaltam meg — mondta következetlenül. — Ez is valami, nem igaz? ... És most... csókoljon meg még egyszer, pilóta. Ogy csókoljon meg, ahogyan a feleségét csókolta, mielőtt összeházasodtak volna. Mert maga nős — ugye, hogy nős? — Igen — vallotta be a másodpilóta. — Nős vagyok ... — Nos, hát akkor máskor húzza le a karikagyűrűjét az ujjáról, ha azt hazudja, hogy nőtlen. Vagy tudja, mit? Ne húzza le... Csókoljon meg... A csók után hosszan, kutatóan a másodpilóta szemébe nézett; az ajka körül egy leplezetlenül érzéki és szerelmes mosoly játszadozott. De a másodpilóta nem tudta, kié ez az elkésett, messzi tűzijátékok eltévedt, magányos szikrájaként fellobbant szerelem. Az övé? Vagy Pedróé? ... De hát — da lo mismo — hát nem mindegy? — Salud — mondta az asszony, mert a taxi már várakozott. — Hasta la vista — — lám; a nevét sem tudom ... Ne mondja meg: maga sem tudja az enyémet. Gondoljunk majd egymásra így — névtelenül. Salud, pilóta. De mielőtt a taxi elindult, az asszony lecsavarta az ablakot, s csak az ajkával formálva a szót, hangtalanul suttogta, mint egy üzenetet: — Lilliam. — Esteban — üzente vissza a másodpilóta. A taxi kikanyarodott a buja virágokkal szegélyezett, széles főútra, aztán eltűnt a kanyarban. A virágok mögött az élősövényt helyettesítő, húsos kaktuszok mintha csú- fondárosan vigyorogtak volna a féklámpák piros fényében. De a másodpilóta nem törődik velük. A kapitány az asztalnál várta, a második vacsorája fölé hajolva. A kapitány rrnndig kétszer vacsorázott. — Ezt a szolgálat hozza magával — szokta mondani, ha énnen beszélni volt kedve. Egyébként meglehetősen szűkszavú volt: ezt is a szolgál->t ’’nzta magával. De most éppen szólni kívánt; meglátszott rajta, hogy szavak és vérzések fojtogatják. — Mondd — kérdezte tele szájjal, már meszíről —, neked ipazán ez volt 37 első utad Kubába? Ezt most mint felettesed kérdezem... Valid be, bopy jártál már .‘tt — mondta hitetlenül. — És ki volt ez a bomba szépség, aki a helyemet bitorolta? fis hol a fenében hagytad el a bomba szépséget? Csak nem engedted elmenni? Ülj le! Beszélj! Először is: ki volt a bomba szépség — másodszor: mi közöd hozzá — és harmadszor: újra kérdezem — ki volt ez a bomba szépség? — Ö, hát egy hölgy — válaszolta a másodpilóta magabiztosan. — Egy kubai hölgy. Aztán lendületesen folytatta: — Egy ismerősöm. A kubai külkerben dolgozik. Nagyon jó ismerősöm. Az urát ie ismerem. Az ura a kubai belkerben dolgozik. Az apja — mármint az ura apja — ott harcolt a Moncadánál — közölte. — A férje fekete. A nő is fekete — mondta könnyedén —, csak nem látszik rajta. — De a férje fekete. Teljesen fekete. Színesbőrű — mondta, s e pillanatban szeretett volna ő is színesbőrű lenni. De jól tudta, hogy ez nem megy olyan könnyen. A felesége anyai nagyapját Dachauban vitték a gázkamrába.
