Irodalmi Szemle, 1982
1982/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Összefüggéskeresés és mítoszteremtés
ciálja az árvizet — és ez mint „központi magma és atommag” az alkotói „naprendszer” fókuszává válik. Cselényinél (éppúgy mint pl. Weöres Sándornál) az emlékezetből képződő folytonosság eltalál a mítoszhoz. Az emlékezet aktivitása emberiségi viszonylattá alakítva a mítoszi gondolkodás evidenciáját jelzi. Ez az érzékelés általában tagoltságában-tagolatlanságában, dologi rendjében fogja fel a világot, mozgásában, gyűrűzésében, ahol a térnek és időnek rendező szerepe van. Éppen ezért az elkülönültség, másrészt az egység érzékelésére is fogékony Cselényi felszínre hozza ezt a tagolttagolatlan szemléletformát, amely természetszerűen analóg a mítosz szemléleti rendjével. Cselényi egy „jelenség” rejtett struktúráját tárja fel, mely nem más, mint a költő saját megtett útjának egy része a determináns átélt és alakító élmények lényegével és kíséretével. Claude Lévi-Strauss, a francia strukturalizmus atyjaként emlegetett mítosz-kutató nézete szerint az ilyen jelenség az „öntudatlan” struktúra feltárása, azé a struktúráé, amely az adott jelenséget bekapcsolja az elvont emberi gondolkodás rendszerébe. (A szakirodalomban fellelhető vélekedések a mítoszról és körülményeiről eléggé ellentmondásosak, mert egyesek szerint a mítosz alapvető és az egész emberiség számára köeös érzelmeket fejez ki, mások számára viszont a mítoszok nehezen felfogható jelenségek magyarázására irányuló kísérleteket jelentenek, mondván: a mítoszban minden megtörténhet; az események egymásra következése nincsen alávetve semmiféle logikai vagy folyamatossági szabálynak... Tény, hogy a mítosz több új elmélete is bizonyos tisztázatlanságokkal és fogalomzavarral bajlódik. A mítosz mindig elmúlt eseményhez való kapcsolódása olyan időbeli rendszer által határozható meg, amely „legalább” két másik rendszernek a sajátosságait kombinálja. A mítosznak tulajdonított „belső” érték abból származik, hogy ezek az — idő egy bizonyos pontján végbement — események egyúttal egy állandó struktúrát is alkotnak, mely egyszerre kapcsolódik a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz. A mítosz lényege nem a stílusban, nem is az elbeszélésmódban, hanem abban a „történetben” van, amelyet elbeszél.) A Cselényi mítoszára vonatkozó ideiglenes következtetéseinket így foglalhatjuk össze: a költő mítoszának értelme nem a kompozícióban részben elszigetelt elemeknek tulajdonítható, hanem annak a módnak, amely szerint ezek az elemek kombinálódnak. Cselényi mítoszának sajátosságai bonyolultabb természetűek, mint azok, amelyekkel egy tetszőleges típusú nyelvi kifejezésben találkozunk. Mítosza alkotóegységekből formálódott és ezek az alkotóegységek magokban foglalják további alkotóegységek jelenlétét és változását, amelyek struktúrájában szinte szabályszerűen előfordulnak. (A Cselényi alkotásában felhasznált idézetek a Genezisből, a Gilgames eposzból, valamint Herakleitosz, Arisztotelész, Bornemissza Péter, Spinoza, Hegel, Kierkegaard, Husserl, Joyce, és József Attila műveiből valók.) Mindegyik rész, mítosz-szelvény a struktúrában betöltött helyének megfelelő számot viseli (1/1/1... 4/4/4/4... l/l/l), s így mindegyik rész, szelvény egy más részhez való rendelését is tartalmazza. Cselényi mítoszának minden alkotóegysége, bármilyen szinten különítsük is el, viszonylatokból áll, másrészt a mitikus idő fogalmában felismert sajátos jellege kettős, egyszerre megfordítható és megfordíthatatlan, úgy is mondhatnánk, hogy a szinkronikus és diakronikus „természete” magyarázat nélkül marad. Cselényi mítoszának igazi alkotóegységei nem elszigetelt viszonylatok, hanem viszonylatrendszerek, s az egyes alkotóegységek csakis ily viszonylatrendszerek kombinációinak formájában nyernek jelentős funkciót, amely biztosítani látszik a struktúra ,;összhangzatát”. A megértés alaplényege az, hogy tisztázzuk: hogyan születhetik egy megvalósulás, alakzat, műalkotás két vagy több forrásból, mit jelent az a tény, ha egy kifejletnek több „nemzője”, létrehozója van. Minthogy a mítosz változatainak összességéből tevődik össze, az esetleges strukturális elemzésnek valamennyit egyenrangúként kell tekintetbe vennie. 6. A DILEMMA ARCA A hagyomány beidegzettsége tiltakozott és tiltakozik Cselényi öntörvényű alkotói megoldásai, stílusa ellen. De ha elfogadjuk költészetének valóságtartalmát, el kell fogadnunk művészi formanyelvét is. Utat tör magának az a felismerés, hogy a valóság lényeges vonásainak megjelenítése igazolni fogja a formák és módszerek számtalan sokféleségét, s benne a Cselényi-i elképzeléseket. Nem úgy, hogy mások azt kövessék, talán ő maga sem követi azokat egy határon túl, hanem úgy, hogy elismerjük a való-