Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Összefüggéskeresés és mítoszteremtés

lógjaként felfogható elbeszélés jelenti a központi részt. Felszínre kerül itt a háború utáni ellentmondásos időkkel és intézkedésekkel való szembenézés, a változás és haladás mellett való kiállás... Hasonló társadalmi mondanivalóval bír a Kálvária című írás is, mely egy rozsnyói bányász életének viszontagságait mutatja be határozott politikai elkötelezettséggel.

Az alapvetően dokumentáló jelleg mellett a szűkebb értelemben vett szépirodalomhoz tartozó műfaji változat is megtalálható ezekben az írásokban. Cselényi a riporter (szemben a regény- vagy novellaíró módszerével) csak részben alakítja át fantáziája segítségével az írói célnak megfelelően a kiválasztott jellemeket és helyzeteket. Általában kötelességének érzi a konkrét tényekhez, nevekhez való hűséget, a látottak pontos és hiteles visszaadását. A sikerültebb írásokban (riportokban) az író tehetsége, invenciója, a téma kiválasztása, a feltárt anyag értelmezése és kommentálása, újszerű összefüggésekbe való állítása, valamint az érzelmi telítettségű, meggyőző személyes állásfoglalás és érzékletes stílus révén mutatkozik meg. Cselényi módszerében már 1 riportjaiban benne érezzük az „önmagából kiindulva” való alkotás felvillanásait, de meghatározó jellege van még annak a magatartásnak, mely kötelezővé teszi számára, hogy az élményt és valóságot az igazságnak megfelelően reprodukálja. Szinte minden egyes alak és sors valósága attól függ ekkor Cselényinél, hogy milyen igazsággal és átütőerővel, milyen konkrét érzékletességgel és egyszersmind tipikusan fejeződik ki bennük a társadalmi folyamat megnyilvánulása (ill. annak egy kimetszett része). Végül is csak sajnálhatjuk, hogy a későbbi években Cselényi nem folytatta tovább az 50-es és 60-as években oly lelkesen művelt szépirodalmi színezetű riport műfaját egy kikristályosított magasabb művészi szinten.

2. ARS POETICA ÉS IDEÁLOK

„Engem ma már ebből a rengeteg írásból csak az tud igazán érdekelni és izgatni, ami kivétel, ami nem olyan mint a többi. Tehát a kísérletező, az avantgarde irodalom (...). S hogy jelent-e kiutat az avantgarde? Őszintén szólva, engem végeredményben nem érdekel, hogy egy írás avantgarde vagy nem avantgarde szellemben fogant-e. A fontos az, hogy lehetőleg más legyen, mint a többi tízezer. Felőlem akár vessen bukfencet a költő, álljon a feje tetejére, írja fordítva a szavakat, tegyen bármit, csak próbáljon meg valami újat csinálni, mert így legalább lehetősége van, hogy rábukkan valamire, ami még nem volt.” — olvashatjuk Cselényi véleményét a művek értékítéletéről és az alkotói munka céljának értelméről a vele készült interjúban. Végső soron ez a vélekedés ars poeticát is jelent, melyet hűen tükröz az új kötet.

Míg a műalkotás értékét Cselényinél az újszerűség, a megszokottól való eltérés jelenti, addig a műfordítással kapcsolatos elképzelt és megvalósítható ideálját a szabad, kötöttség nélküli elv határozza meg. Fordítás vagy magyarítás? című műhelynaplójában bevallása szerint Samuel Beckett Comment c’est című művének elolvasása gyökeresen átformálta vagy legalábbis segítette átformálni addigi elképzeléseit irodalomról, esztétikáról, regényről, versről, s szinte automatikusan vezette őt a műfordításhoz. Kifejtett álláspontja szerint e kérdésben inkább híve a szabadabb „magyarításnak”, mint a forma és tartalomhű fordításnak. A francia (s általában a nyugat-európai) fordítói gyakorlatot vallja magáénak, amely máig sem ismeri a formahű közvetítést. Cselényi a gyakorlatban francia, szlovák és cseh versek fordításánál az Ezra Pound-i, Weöres Sándor-i ideál megvalósítását követi. Elveti az „izzadságszagú”, számára járhatatlan klasszikus közép-európai műfordítói gyakorlatot, s a „Psyché jelenség” mintájára ő is inkább „belebújik” egy másik alkotónak, egy más tájnak vagy kornak a leikébe, stílusába, világába.

Ezeket az ideálokat sejteti Cselényinek a magyar irodalom és a világirodalom kiválasztott alkotóiról szóló véleménye is. Nem véletlen az, hogy egyik, nekrológnak is beillő írásában Kassák Lajosnak és Füst Milánnak, a magyar szabadvers két klasszikusának állít emléket. A huszadik század magyar lírájának „modelljében” Cselényi nemzedékenként egy-egy költőt nevez meg: Adyt, József Attilát és Juhász Ferencet, akiknek műve a közvélemény által is megkapta már az elismerési. Kevésbé „szemkápráztatódnak, de folytatásra sokkal alkalmasabbnak tartja a magyar költészetnek azt a másik vonulatát, amelyet Ady és József Attila között Kassák, ill. József Attila és Juhász