Irodalmi Szemle, 1982
1982/5 - LÁTÓHATÁR - Vilém Závada: Boldog, aki költő
Vilém Zóvada BOLDOG, AKI KÖLTŐ Boldog, aki költő! Mily üdv az, amikor a fiatal ember érzi, hogy benne valami megmoccan, föllelkesül és szikrázik, hogy benső világa ébredezik. Határtalan az öröm, amikor a képek és gondolatok sokasága elárasztja és arra készteti, hogy megszólaljon és ezt a gazdagságot mindenkivel megossza. A költő művészete sem önző; a festő sem gyönyörködik csupán egymagában egy tájban, a tengerben vagy egy szép nőben. Abból, amit a költők és festők átélnek, látnak, vers vagy kép kell, hogy szülessen. És. ekkor a boldogságot és büszkeséget fölváltja a fájdalom, a fölismerés fájdalma, hogy a megírt versek, a megfestett képek távolról sem hasonlítanak az elképzeléshez. Amint megtanultam olvasni', szenvedélyesen az írott szóhoz szegődtem. Régi kalendáriumokban lapozgattam, barátaimtól, az iskolai könyvtárakból folytatásos regényeket,, kalandregényeket kölcsönöztem ki. Ez idő tájt az ostravai gimnáziumba jártam. Azoknak az íróknak a könyveit olvastam el legelőször, akikről az iskolában tanultar-; persze elolvastam olyan könyveket is, amelyeket akkor nem nagyon értettem, pl. Nietzsche könyvét, az így szólott Zarathustrát, vagy Bergson Teremtő fejlődését stb. Hatodikos gimnazista koromban orosz realista regényeket olvastam. Ján Ottó prágai kiadója, később pedig Stanislav Minaŕík, Kvasnička és Hampl kiadói jelentették meg ezeket a könyveket. A próza mellett Puskin, Lermontov, Balmont és Brjuszov verseit olvasgattam. És persze Mácha, Neruda, Cech, Bezruč, Brezina, Neumann, Šrámek és mások köteteit. Az érettségiig olvastam el a legtöbb könyvet életemben! Kilencéves voltam, amikor apám elesett az orosz fronton. Halálhíre megtört. Sokáig nem akartam elhinni, hogy halott. Hosszú évekig visszajárt álmomban, s bezörgetett hozzánk. Izgatottan vártuk, hogy belépjen... de az álom ebben a pillanatban szét- foszlott és csak a keserű csalódás maradt meg. Amikor ez az álomkép a visszatérésről többször megismétlődött, már a kétségek árnya kísérte és a fölismerés, hogy ez valójában csak álom. A háború elején — az orosz hadsereg már Krakkóig nyomult — éjszaka egész közelről hallatszott az ágyúk nyomasztó dörgése. Ostraván, Téšínen és Bohumínen katonákkal és hadi felszereléssel teli vonatok haladtak át. Ugyanezek a vonatok visszafelé sebesülteket hoztak. Ausztriában és nálunk is iszonyú volt az éhség. Vidéken az emberek kis földjeikből, szántóikból éltek, állatokat neveltek, de a városiak az élelmiszer- fejadagból csupán tengődtek. A mezőkön, cserjésekben és erdőkben üldözött sztrájkoló munkások és katonaszökevények bujdostak. Egyre több elesett vagy súlyosan megsebesült katonáról hozott hírt falunkba a posta. Én éppen ekkor kezdtem verseket írni a természetről és a városról, ahol születtem. Nagyon megindítottak Bezruč versei. Egy ismeretlen színész szavalta őket a falunkban. Vidéki diákként én is egy kis zenekarban játszottam. Zenéltünk lakodalmakon és temetéseken, bálokban és mulatságokon egyaránt. így gyűjtöttem össze egy kis zsebpénzt, segítettem vele anyámnak, de ugyanakkor közelebbről megismertem az emberi élet mélységeit. Lassan közeledtem életcélomhoz ... A rátalálás nem volt olyan nehéz, amilyennek eleinte tűnt. Véletlenül tudtam meg, hogy Prágában a szegény sorsú diákok kollégiumokban tanulhatnak és talán én is bejuthatok valamelyikbe. Mivel hadiárva voltam — és jó előmenetelű diák — Az esszét a Tvorba c. hetilap 1982. január 13-i számának irodalmi mellékletéből fordítottuk.
