Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - Varga Rózsa: A cseh, szlovák és magyar szocialista költészet genezise

olyan kiemelkedő képviselői is, mint Plehanov és Mehring, úgy vélték, hogy a tudománynak ezen a területén mindent elölről kell kezdeni.. ,”3 — irta Lifsic Marx— Engels művészeti vonatkozású kötetének előszavában.

A II. Internacionálé teoretikusai — az alap és felépítmény viszonyát mechanikusan értelmezve — általában azon a véleményen voltak, hogy szocialista művészet csak szocialista társadalmi talajon jöhet létre. Mehring, aki a századvégi dekadens, l’art pour ľart művészetet határozottan elutasította, a „kérges tenyér esztétikáját” sem fogadta el. Lapjában, a Vorvärtsben még 1912-ben is helyt adott olyan cikkeknek, amelyek elvetették az irodalom „proletár szempontok” szerinti elemzését, a „tendence- művészetet”, és kifejtették, hogy „... a munka művészete valódi művészet értelmében ...” nem valósulhat meg soha, mert az „... csak akkor válik lehetségessé, ha a proletariátus teljesítette kötelességét, mint a kapitalizmus legyőzője, ami által azonban saját osztályként való léte alól is kihúzta a talajt.”4

1896-ban a német szociáldemokrata párt gothai kongresszusán sor került a munkás- mozgalom és az irodalom viszonyának megvitatására is, s ennek keretében Mehring a szocialista művészet akkori helyzetéből a proletariátus társadalmi harcának pozitív perspektíváira következtetett: „A német polgári osztály hőskorát azért élte a művé-, szetek területén, mert a politikai és gazdasági küzdőtér zárva volt előtte. Ezzel szemben a modern proletariátus számára legalábbis bizonyos fokig nyitva áll, s ezért éppen olyan természetes, mint szükséges, hogy erőit ide összpontosítsák. Amíg ez az ádáz harc tart, nem fog és nem is tud igazi nagy művészetet létrehozni.. ,”5 Mehring tehát, a „míg szólnak a fegyverek, hallgatnak a múzsák” jelszó alapján, a proletár- «sztályharc időszakára, lehetetlennek tartotta a szocialista művészet létrejöttét. Annál merészebb álmokat szőtt azonban a már megvalósított szocialista társadalom művészetének perspektíváiról: „.. . mihél bizonyosabb azonban, hogy a proletár osztályharcból nem sarjadhat a művészet új korszaka, annál bizonyosabb viszont az is, hogy a proletariátus győzelme a művészet új nagy fordulópontját hozza el világméretekben, nemesebb, nagyobb, dicsőségesebb művészetet teremtve ezáltal, mint amit emberi szem valaha is látott.”6

E nézeteket a II. Internacionálé szinte valamennyi teoretikusa vallotta, Bebel, La- fargue, Kautsky és Vandervelde is, akinek pedig volt szeme és füle az újfajta művészethez, Steinlen, Walter Crane rajzaihoz, Leconte de Lisle, Verhaeren, William Morris verseihez, J. B. Clement és Pottier munkásdalaihoz, amelyek a szocializmus eszméinek ihletésére jöttek létre. Még ő is, miután konkrétan megállapította, hogy „a szocialista gondolat csodálatraméltó művekben öltött már testet”, néhány sorral odébb határozottan kijelenti: „új művészet nem születhet az új társadalom megszületése előtt.”7

Plehanov, a II. Internacionálé legjelentősebb marxista esztétikusa, aki a gazdasági alap és a művészet kapcsolatának vulgáris leegyszerűsítését a korabeli szociáldemokrata teoretikusoktól eltérően egyéb kérdésekben, így pl. a művészet keletkezésének problematikájával kapcsolatos írásaiban is elkerülte, a proletár, illetve a szocialista irodalom kérdését is reális társadalmi szerepköre szerint ítélte meg. Természetesnek vette, hogy a korabeli felső és középrétegek művészete, gondolatvilága a munkások számára idegen, s azt is, hogy „... saját költészetük, saját dalaik és saját verseik kell, hogy legyenek. Bennük saját bánatuknak, saját örömeiknek és törekvéseiknek kifejezését kell keresni.”8

A II. Internacionálé munkásmozgalmának teoretikusaira azonban általában az jellemző, hogy a szocialista művészet megteremtését a szocializmus létrejötte utáni évek feladatkörébe utalták, s minél meghatározatlanabbak, irreálisabbak voltak e megteremtendő szép jövő körvonalai, annál utópisztikusabb álmok születtek a benne majdan megvalósítandó művészetről is. E koncepciók egyik leggazdagabb forrása Fourier „Har3. Marx—Engels: Művészetről, Irodalomról. Bp. 1966, Kossuth K. XIII—XIV.

4. Lukács György: iAdalékok az esztétika történetéhez. Bp. 1972, II. köt. 334. I.

5. Mehring, Franz: Irodalmi tanulmányok. Bp. 1950, 100—102. I.

6. Mehring: Gesammelte Schriften. 2. köt. 329. I. — Idézi Lukács Gy. i. m. 336. I.

7. Vandervelde, E.: A szocialista rendszer és a művészet. — In: Köpeczi B.: Szocialista realizmus. Bp. 1972, I. köt. 336. I.

8. Plehanov, G. V.: Néhány szó a munkásokhoz. In: Köpeczi i. m. 143. I.