Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: A csehszlovákiai magyar irodalom a Korunkban II.

ez évben a Világszemlébe is ír, a fasiszta erőknek a demokráciákat és a Szovjetuniót fenyegető csoportosulásáról.

Kovács Károly három cikket jegyez ebben az évben: A magyarországi ifjúértelmiség, A népiesség meghatározása, A technika és az ember a jövő háborújában. A másodikban elmondja, hogy a népiség fogalmát a bitleristák csalfa módon igyekeznek kisajátítani, s „a progresszió a maradi tekintélyuralmi eszmék totális népközösséget hangoztató dinamikájával a népek közösségének dinamikáját szegezi szembe.” A harmadik cikk egy német könyv alapján ismerteti a fasiszta hatalmak sebezhető ponjait, s az írás már beletartozik a Korunkban is megjelenő, háborús esélyeket latolgató elemzések sorába.

Szabó Imre az agresszivitás és a brutális erőszak példáit látva Az időszerőtlen jogtudomány címmel értekezik, majd egy cseh professzornak, A. Blahának Az értelmiség szociológiája c. könyvét elemzi és értékeli. 1938 végén a csehszlovák irodalommal és tudománnyal való foglalkozás egybekapcsolódik a fasiszta erőszak elleni konfrontációval, ezért értékeli pozitívan Szabó Masaryk szellemét is.

Ketten is írnak az erdélyi írók szlovákiai körútjáról. Sándor László Erdélyi magyar írók Csehszlovákiában címmel beszámol arról, hogy öt erdélyi író és Sz. Ferenczy Zsizsi szavalóművész szlovákiai magyar városokban előadókörutat tettek. Megállapítja, hogy a csoportban a népi szellem képviselői voltak Ligeti Ernő, Kacsó Sándor, a Szent- imrei házaspár, Tamási, s nagy elismeréssel szól Tamási Áron írásairól. Tamási Áron Tíz nap Szlovenszkón c. beszámolójában főiként arra mutat rá, mi a különbség a szlovákiai és az erdélyi magyarság között. Meglátja, hogy az itteni táj kevésbé hat az írókra, a csehszlovák demokrácia hatását pedig az Egyesült Magyar Párt emberei kifogásolják. „Igazuk csak akkor lenne, ha a magyar társadalmat olyan demokratikus társadalommá akarnák átalakítani, mint az az idegen társadalom, amely vonzza a másik réteget.” (54) — állapítja meg frappánsan.

Valószínűleg Darkó István (r. v. szignóval) számol be az eseménynek számító Bor- sody István szerkesztette tanulmánygyűjteményről: Magyarok Csehszlovákiában, 1918— 1938 (az Ország Űtja különszáma, Bp. 1938). A nemzeti szempontú tanulmányok jó részét egyoldalúnak tartja, s kijavítja adataikat, pl. Sziklay Ferencnek Kulturális szervezkedésünk története és Vass Lászlónak Az irodalom c. értekezésében. Dicséri Révay István (A demográfia tükrében1, Fizély Imre (az iskolakérdésről) és néhány más szerző tanulmányát, melyek közül Dobossyét, teljes terjedelmében, a Korunk is közli; a kassai kritikus így fejezi be ismertetését: „Mondanunk sem kell, hogy a csehszlovákiai magyar arculat egészen más. Kemény vonásokkal teli, kissé durván ható viharvert, de vihart álló becsületes, emberi magyar arc.” (812)

1939-től kezdve kérdésessé válik az anyag „csehszlovákiai” meghatározása is, mert márciusban Szlovákia elszakad Csehországtól, mely német fennhatóság alá kerül mint „protektorátus” [a lapban egy ideig szlovákiai főbizományosként tüntetik fel Fábry nevét). A szerzők többsége azonban Magyarországra került az 1938. novemberi elcsatolás után, s nem a szlovákiai, hanem a felvidéki jelzőt használja megjelölésként, de baloldali magatartásukat nem adják fel, amint ezt a „felvidéki szellem” kritikája s az új viszonyokat rendszeresen bíráló írásaik bizonyítják. A volt csehszlovákiai munkatársak 1939- ben három területről jelentkeznek: Szlovákiából (Fábry, Szalatnai), Magyarországról (Sándor, Berkó, Szabó Imre, Neufeld], az emigrációból (Barta Lajos, Szekeres György).

Az új helyzet gyászos következményeit leginkább Fábry érzi, aki ekkor már irigyelni kezdi a reakciós romániai viszonyokat is: „a totalitás itt egyre határozottabb formában jelentkezik. Nálunk még egy speciális lényeg: a szepességi autonóm Gau (kerület — Cs. S.). Úgyhogy már ma is úgy érezzük magunkat, mintha Türingiában élnénk.” — írja Gaálnak (Fábry-lev. 582). 0 közöl először alapos elvi bírálatot is a „Felvidék felszabadításáról” Felvidéki szellem címmel, s ebben így tekint vissza a húszéves kisebbségi sorsra: „Amikor Szlovenszkóba csöppentünk, a világháború poklának, az embertelenségnek voltunk az áldozatai, amikor most a szlovenszkói magyarság nagy része visszakerült az anyaországhoz: az antihumánum politikai koncepciója zsebelte be a hálát.” (147) Visszatekintve illúziónak tartja messianisztikus küldetéstudatát is. „A felvidéki szellem: jarossizmus” (értsd: szélsőjobboldal — Cs. S.). Majd pontosan megállapítja ennek a szellemnek és politikának a következményeit: „Aki egyszer a regresszió szövetségese lett, az foglya lesz, hűbérese, ugrasztottja és végrehajtója. Nincs menekvés.