Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: A csehszlovákiai magyar irodalom a Korunkban II.

Csehek és magyarok. Ő is személyes vallomással kezdi: 1930-ban, a Sarló tagjaként került a prágai egyetemre. „A mi csoportunk kezdettől fogva harcolt az illuzionizmus ellen, és fanatikusan alakította a valóság ismeretén nyugvó, reális magyarság-szemléletet. Szocialistáknak vallottuk magunkat, de szocializmusunk értelme az volt, hogy teljes magyarázatot kapjunk a magyar sorskérdésekre, s hogy helyes megoldását lássuk a közép-európai kuszáit helyzetnek.” Dobossy más szemmel nézi a cseheket, mint Forbáth, de irántuk való szimpátiája éppoly nyilvánvaló. Esszéjében konkrétan is megmondja, mit tanult Šaldától, Emanuel Rádltól és Zdenek Nejedlytől. Šaldát Így jellemzi: „Európa legképzettebb irodalomkritikusa és legcsiszoltabb esszéírója volt. Szintétikus lélek, ki rendszerben látott minden részletet. Gondolkodó, ki nem ismert megalkuvást, meghátrálást, kitérést.” (729) A cseh fiatalokkal nehezen tudtak megbarátkozni a sarlósok, de a Monarchiában felnőtt idősebbek még őszinte érdeklődést tanúsítottak a magyarok iránt.

Dobossy pontosan határozza meg, mi volt a cseh ifjúsággal való együttműködés elvi alapja: „Felismertük, hogy mindnyájunkat, és leginkább bennünket, cseheket és magyarokat egyaránt pusztulással fenyeget a germán veszedelem. Tehát létérdekünk, hogy a közös veszély ellen közös erővel védekezzünk.” Dobossy Prágából visszatekintve Dél- Szlovákiára nem a provinciális klikkeket látja, hanem a szülőföldet, a csehszlovákiai magyarok hazaszeretetének alapját: „soha még ilyen tisztán nem tudtam, hogy Szlo- venszkó az én hazám. Ismerem és szeretem. Elválaszthatatlanul egy vagyok vele... Ha végleg el kellene hagynom, azt hiszem örökké bánnám és lelkileg bénának érezném magamat.” (738) Ügy véli, a szlovákiai magyarok Köeép-Európában a magyarságot, nemzetük felé pedig Köizép-Európát képviselik.

Forbáth az említett vallomáson kívül esztétikai tanulmányokat is küldött a lapnak: A tudomány és a művészet, Művészetbölcseleti kérdések. Az elsőben alapvető kérdéseket magyaráz a tudomány és a művészet viszonyáról, a művészi felfogásról, a ritmusról és az időszerűségről. (A német szakkifejezéseket néhol önkényesen fordítja magyarra, pl. az eszmeit „idológikus”-nak mondja.) Ez bizonyára bevezetése volt annak a hosszabb tanulmánysorozatnak, amelynek nagy része kéziratban maradt, mert a marxista esztéták (főként Lukács György) nem értettek egyet vele. A második tanulmányban már nyilvánvaló a poetikus szándék: a marxizmust vulgarizáló elméleti írásokat bírálja, a szocialista avantgardot védelmezi, s nála szokatlan éllel fejezi be értekezését: „Tötob stúdiumot, kevesebb »gyorsdiagnózist«! A művészetet meg kell védeni a vulgaristák durva túlkapásaitól.” (836) A tanulmányban főként két tételt hangsúlyoz: 1. a művészet és az irodalom autonóm terület, melynek sajátos, belső törvényszerűségei és módszerei vannak; 2. „az igazság a művészetben annak sajátos formanyelvén, belső, autonóm törvényeinek a síkján jelenik meg.”

A Korunk főtestében közlik Fábrynak A német jellem c. esszéjét is, amelyben Erich Kahler Svájcban kiadott könyvét ismertetve fejti ki gondolatait a hitlerizmus térhódításának lélektani okairól, kissé egyoldalúan vádolva a németséget: „A német jellemnek nincs férfikora, nincs felelőssége. És ezért veszély. Gyerekek csak handabandázva csinálhatnak történelmet: katasztrófát!” (771) Fábrynak kedvelt témája volt a hitlerizmus mint lélektani probléma, később vaskos könyvet írt e kérdésről (Európa elrablása!. A csehszlovákiai baljós változások már a Korunk tartalmára is rávetik árnyékukat, a csehszlovákiai közlemények fokozatosan elmaradnak, a stószi kritikusnak még két írása jelenik meg a Kultúrkrónikában és négy a Szemlében. (Az utóbbi rovatban addig 8—10 kritikája jelent meg évente.) Könyvbírálatainak jellegzetessége, hogy most nem német, hanem nagyrészt csehszlovákiai magyar szerzők műveivel foglalkozik. Kaczér Illés meséi címmel a Kőtojásból kőmadár és a Gödölyét, gödölyét c. gyűjteményt Ismerteti, amelyek nemcsak gyermekeknek, hanem felnőtteknek is szóló antifasiszta meséket tartalmaznak. Fábry elemzi a mese műfaji sajátosságait, hangsúlyozza, hogy Kaczér ezeket a meséket még a hitlerizmus eme tüneteinek nyilvánvalóvá válása előtt közölte a Magyar Újságban. Végső következtetése: „És a mese nem ismer hazugságot.”

Szlovenszkói novellák címmel Fábry Tamás Mihály Sziklán cserje c. kötetét értékeli. Ugyanebben a számban Szalatnai is ír a kötetről, más szempontú értékelést. Ha a két recenzens véleményét egybevetjük, azt látjuk, hogy Fábry kevésbé elnéző, s a Szalat- nainál is hangsúlyozott erények felismerése mellett követelményeiket is támaszt: „A szürkeség erejével és mélységével Tamás Mihály még adósunk maradt. De a Sziklán