Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: A csehszlovákiai magyar irodalom a Korunkban II.

eredeti szemlélete, mondanivalójának föltétlen komolysága, közlésének epikai hitele a jövő zálogát jelentik” — állapítja meg befejezésként. Igaz, a kitüntetett műről, a Lángoló csipkebokor c. regényről Szalatnai sem tud sok jót mondani, mert romantikus, kissé giccses parasztregény, mert Darkó nem a regényírásban, hanem a novellában tűnt ki a szlovákiai magyar irodalom átlagából. Az ún. Masaryk Akadémiában Szalatnai mellett Sas Andor történész volt a csehszlovák—magyar kapcsolatok buzgó kutatója A Magyar Újságban folytatásokban megjelent tanulmányát könyvalakban is kiadta, Riedl hídverési kísérlete a cseh és a magyar szellemiség között a Bach-korszak Prágájában címmel (1937). Ezt ismerteti Szalatnai a Szemle rovatban, szakszerűen értékelve és Sassal egyezően példát látva Riedl Szende munkásságában.

A kötetben négy tanulmányt találunk a régi munkatárstól, Neufeld Bélától. Önéletrajzok címmel az ekkor virágzó életrajzi irodalom pszichológiai okairól értekezik. Világ- irodalmi példák említése után rámutat arra, hogy a magyar irodalomban is kultusza támadt az életrajzi visszaemlékezéseknek, példákként Kassáktól az Egy ember életét, Zsolt László Villámcsapásat, Máraitól az Egy polgár vallomásait emlegeti, s orvosi szemmel ezt állapítja meg róluk: „Az a benyomásunk, hogy az író önéletrajzával önmagán segít, s a lelki tehermentesítés valósággal föltétele a későbbi alkotó munkának... Ismeretes, hogy az egyszerű gyónás vagy önmagát »kibeszélés« milyen feszültségoldó lehet, nem is szólva a pszichoanalitikus kezelés mélyreásásáról és felszabadító hatásáról.” (20) Ugyanerről a témáról szól a más szempontból értékelő Sándor Lászlónak Az írói gyónáskényszer kérdéséhez c. cikke. Neufeld fejtegetéséhez Sándor hozzáteszi: „Az önmegmutatás vágya a legelemibb erővel a lírai Jíöltőben él (pl. Ady Endrében). Az önmegmutatás a végső és legfontosabb oka az alkotásnak.” (162) Majd Vass László cikkéből idézi, hogy e korban olyasmi történik, mint a bíróság előtt: a gátlások összeomlása után az író beszélni kezd önmagáról. Fejtegetését Sándor kiegészíti számos életrajzi vonatkozású szépirodalmi mű (Illyés Gyula: Puszták népe, Németh László: Ember és szerep, Remenyik Zsigmond: Bűntudat, Fejtő Ferenc: Érzelmes utazás, Szenes Piroska: Egyszer élünk, Szabó Béla: Ezra elindul, Márai Sándor: Egy polgár vallomásai) emlegetésével, némelyiknek rövid elemzésével is.

Lélektani-orvosi jellegűek Neufeld további tanulmányai is: Emberek és állatok (freudi magyarázatok az álomban látott állatokról), Éhség és szerelem (a legfontosabb életfunkciókról], A táplálkozás szociológiájához (kialakítandó tudományágról). Kisebb terjedelmű cikket közöl az író A rugalmas jajelmélet címmel egy fasiszta teóriáról. A Szemle rovatban pedig Fábry Zoltán második könyvét (Fegyver s vitéz ellen) méltatja. Később bírálja Révész Béla Ady és Léda viszonyáról szóló könyvét, mely szerinte nemcsak az Ady-mű megértéséhez nem hozza közelebb az olvasót, hanem a viszony pszichológiai magyarázatához sem. A népi irodalommal addig nem foglalkozó Neufeld feltűnő elismeréssel ír Veres Péter Számadásáról: egyrészt az őszinte vallomást értékeli benne, másrészt a szociális kérdések bemutatását, amiért a művet „az éhség könyvé”-nek nevezi.

Jócsik az évfolyam elején A szociográfia szociológiája címmel értekezik, hangsúlyozva, hogy a társadalomtudománynak is van tudománya. Az erősen elvont, bonyolult fejtegetésből a szerző ilyen következtetéseket von le: „A szociográfiának külön tudományként való felfogása a szociológiával szemben az elméletnek külön kategóriaként való szembeállítását jelenti a gyakorlattal. S ma már ott tartunk, hogy ezt a törekvést ugyanolyan erővel kell megszüntetnünk, mint ami ahhoz a filozófiai harchoz kellett, ami az elmélet és gyakorlat azonosságáért folyt.” (14)

Kisebbségi nemzedékgondok Csehszlovákiában címmel Jócsik főként az ifjú értelmiség gondjairól ír, s már nem ítéli el az ún. polgári haladó írókat: „Ez az első kisebbségi garnitúra pedig az irodalomban, úgy a prózában (Darkó stb.), mint a lírában (Győry stb.) megmutatta mélységeit. Életünk egy szakaszának érzelemvilágát találjuk meg náluk, úgyannyira, hogy a kor egész tudata, sőt szociológiai körvonalai rekonstruálhatók munkájukból. Kétségtelenül: tudományos mérlegelést ki nem álló feltevésekből indultak ki, de értékes, szociológiailag hasznos alkotást hagytak ránk.” (328) Dózsa György unokája és a Héja nász címmel szerzőnk arról ír, hogy egy jobboldali kisebbségi diáktársaság tiltakozott Révész Béla szlováfkiai előadókörútja ellen, mert az Ady-Léda viszony feltárását erkölcstelennek tartotta. Jócsik ezt álszemérmes megnyilatkozásnak tartja, s úgy véli, hogy a Dózsa György unokája c. vers eszmeiségével kellene szembe