Irodalmi Szemle, 1982
1982/4 - Veres János: Zöld hegy fölött aranykorong
Veres János ZÖLD HEGY FÖLÖTT ARANYKORONG Szombathy Viktor 80 éves KEVÉS OLYAN FÉNYKÉPEM VAN, amelyen mi ketten feszítünk együtt, közös gömöri barangolásaink során főként régi parasztházak, falusi emberek, műemlék-épületek a fotótémáink, s csak nagyritkán állunk egymás mellé, megkérve valakit, hogy kattintsa ránk a gépet. Ez itt az asztalomon e gyér alkalmak egyikét mutatja, Sajógömörön készült, a „kapás” Mátyás-szobor előtt. Állunk a szobornál párban, ő hosszú ballonkabátban s kalap nélkül, keze a zsebben, arca derűs. Nem a lencsébe néz, hanem ferdén el, a szemközti házsorra, kissé oldalvást biccentve fejét. Talán egy élcet mondott az előző percben a fotografáló mögött figyelmező helybelieknek, kik — láthatatlanul is — szintén hozzátartoznak a képhez. Előadást tartott aznap a községben (Rákócziról? Jókairól?), a kultúrteremből mentünk át a szoborhoz, s a közönség egy része még kinn az utcán is karéjba kapta a becses „pesti író urat”. Az imént befejeződött műsor, a vasárnap-délután cirógató fénye, a vidám terefere elűzte a hétköznapi gondokat. A felvételen rögzült pillanat sokatmondó és jellegzetes. A lényege pedig az, hogy Viktor bácsi arcáról jól leolvasható: felajzott és boldog, mert ismét szülőföldjén járhat-kelhet, szeretett palócaival társaloghat. S éppen abban a községben időzik, mely régesrég a gömöri várispánság központja, majd a megye első székhelye volt. Ahol Gönnör szíve lüktetett (s dobog valahol a mélyben ma is), ahol Cinka Panna hegedűje megszólalt, az igazságos Mátyás vadászgatott, a honfoglalók palánkvára őrizte a vidéket. A cipőjén (ezt a kép nem árulja el) rajta a Várhegyre vezető dűlőút pora; kikövetelte tudniillik, hogy a faluba érkezésünk után, a műsor kezdetéig hátralevő félórában „felszaladhasson” a gyeppel benőtt vársáncokhoz, s a magasból végignézhessen a Sajó délnek-kiterülő széles völgyén. Látni az arcán: amikor a rimaszombati szállodában kirakta úti holmijait, bőröndjében hagyta az itthonléte idejére parányivá zsugorodott Vérmezőt (a szegletében lakik Budán), a Lánchidat s a Dunát, a hajq'kat és a villamosokat. Be jó is a távolból hazalátogatni, belépni abba a házba, ahol megláttuk a napvilágot, s dajkánk dalát dúdolják a falak! Szombathy Viktor igen „gazdag” ember: megyényi-nagy szülőháza van, mennyezete a „palóc égbolt”, kincstömeget rejtő falvakkal és városkákkal bútorozták be az örökhagyó ősök. HIRTELEN MEGTORPAN A TOLLAM A PAPÍRON, s mintha rám szólna feddőleg: Rossz csapásra tévedtél, hékám. Egy 80 éves író életpályáját kellene átfogóan ismertetni s eddigi életművét érdeme szerint méltatni, hogy némileg jóvátétessék végre a sok mulasztás. Igazad van, gondolom erre én, legfőbb ideje lenne meghatározni szerteágazó munkásságod helyét irodalmunk és közművelődésünk krónikájában, de ahhoz nekem nincs sem elegendő tárgyi anyagom, sem megfelelő írói vénám. Be kell érnem a puszta reménykedéssel, hogy az arra hivatottak hamarosan elkezdik az adósság törlesztését, talán épp a kerek születésnapot, a nyolcadik évtized átlépett küszöbét véve rajtpontnak. Mi, tollacskám, próbáljunk csak azon az ösvényen maradni, melyen az évekkel ezelőtt készült sajógömöri felvétel elindított bennünket. így sem könnyű a dolgunk. Mert a jubiláns nem csupán földim, hanem atyai barátom is, minek folytán görcs áll az ujjamba a hosszas fontolgatástól, hogy mit szedjek ki a bőségszaruból, mely testközeli, a távolságokat is áthidaló kapcsolatunk mozaikkockáit tartalmazza. A HATVANAS ÉVEK KÖZEPE TÁJÁN (az esztendőre, évszakra nem emlékszem) egy idegen ember állított be szüleim Cukorgyár utcai otthonába, ahol a feleségemmel és akkor még pöttömnyi fiammal laktunk. A szemüveges, nyugdíjas hivatalnoknak látszó
