Irodalmi Szemle, 1982
1982/4 - Móser Zoltán: A Nyitány
Mindkét dal szerelmi vallomás. A felépítés, a belső hév, az elkeseredés és a bánat ugyanaz mindkettőben, csak az utóbbiban felcserélődtek a szerepek. Ez egy leány vi- szonyzatlan szerelmi vallomása. Az is lehet, hogy azé, aki e verset Kodálynak küldte. És szökjünk előre, pontosan 50 évet. 1947-ben keletkezik az utolsó Petőfi-dalok egyike, talán a legszebb, a férfikarra komponált „Hej Büngözsdi Bandi”: Hej, Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány! Mért sikkasztottad el az én jó paripám? Te bitangolsz mostan drága szép lovamon, Hóhér kössön hurkot átkozott nyakadon! Hej, Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány! Mért csábítottad el az én kedves babám? Te öleled most szép szeretőm valahol — Fűljön rossz lelkeddel a mélységes pokol! De mi haszna van az átkozódásoknak ... Imádkozzál, Bandi, hogy meg ne kapjalak; Mert ha megkaphatlak — mennykő üssön beléd! Megemlegeted a magyarok istenét. Vidám-szomorú hang — kárvallott hangja, de túl az élete delén járó Kodály hangja is, visszatekintése, vallomása is talán. De térjünk vissza a zeneszerző diákhoz: bár zeneszerzést senkitől nem tanult, volt valaki, aki erre ösztönözte. Toldy Béla, az iskola fiatal pap-tanára, aki a zenekarba is befogadta, ő bátorította komponálásra. Az ő hatására készült el a d-moll Nyitány, az első zenekari mű, melynek címét akár jelképnek is vehetjük: egy nagy életmű kezdete. Ezt a kompozíciót 1898 februárjában be is mutatta az iskola zenekara. Mivel kürtösük nem volt, a bemutatóra kölcsön kértek kettőt a városi tűzoltózenekarból, de harsonás ott sem volt, így azt törölte az oboa-szólammal együtt, amelyet még csak nem is láttak soha. Kodály volt a csellista, de a dobszólót is ő játszotta el. Néhány nap múlva egy pozsonyi német nyelvű lapban megjelenik az első kritika: „Fölcsendülnek a Nyitány első hangjai... A zenekar — a fúvósok kivételével — az intézet tanulóiból áll. A karmesteri emelvényen egy fiatal tanár, aki pálcájával iparkodik fékentartani még zabolázatlan erőket... A mű jól hangzik, a gondolatok logikusan sorakoznak egymás mellé. A darab lendületes, tehetségről tanúskodik. A műsorba pillantok: Nyitány (d-moll), szerezte Kodály Zoltán 6. osztályos tanuló. Most értem meg szomszédnőm arcának finom sápadtságát. A Nyitánynak vége, tapsvihar zúg fel a színházban, a szerzőt szólítják — a sápadtság eltűnik szomszédnőm arcáról, könny csillog a gyöngéd anya szemében. Az ő fia, az ő gyermeke a tetszésnyilvánítás kellős közepén — s én szívből együtt örülölk vele. Bárcsak ne zavarná meg a fiút ez a tetszésnyilvánítás, bárcsak maradna szerény és válna komoly munkával egész emberré! Elárulom gondolataimat a boldog anyának — bizony a taps édes méreg, amely már nem egy fiatal tehetség vesztét okozta.” A cikk szerzője — aki álnéven írt —, a család ismerőse és barátja, Nespor, a forgalmi főnök! Már az előbb le akartam írni, hogy őróla Tóth szabómester alakja s esete jutott eszembe. Amikor a már ismert Vörösmarty a még ismeretlen, 21 éves Petőfi Sándornak első könyvét ki szerette volna 1844-ben adatni, nem talált kiadót, támogatót. Végül a Lamacs-söirözőben a Nemzeti Kör asztaltársaságához fordult, ahol a többség ellenezte azt a tervet, hogy a kör előfizetést hirdessen. De egyszer felállt Tóth szabómester, s 60 Ft-ot felajánlott, 30 Ft-ot rögtön le is tett az asztalra, a söröskorsók közé. „1844. március 27-én egy szabómester hősi példájára nyílnak meg a jövendő kapui és az erszények” (Illyés Gyula). Ha pontosan nem is így, de ilyen belső lelkesedéssel írta bírálatát Nespor uram is, a zeneileg művelt forgalmista. S azzal, hogy nem éljenzett, hanem óvott, s azzal, hogy nem csupán dicsért, inkább előlegezett — bizalmat, tehetséget, eljövendő műveket —, s azzal, hogy forgalmista létére zenei kritikát ír valaki mellett — mert van miért! —, Tóth szabómester rokonává vált bennem.
