Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád II.

cében látjuk a költőt, ahogy versét írja, de alig van köze ahhoz, mert lényegét nem az ő egyénisége törvényei és teremtő akarata határozzák meg, hanem a tárgyakban és jelenségekben rejtőző ösztönös elemi erők, figyeljük küzdelmét a valósággal, s közben tudjuk, hogy harca eleve lehetetlen, keressük őt a versben, melyben állítólag „lakik”, de amelyben fel nem lelhető, mert a modern esztétika törvényei kötelezik őt, hogy feloldódjék, megsemmisüljön és eltűnjék versében, egyénisége csupán katalizátora legyen a tőle erősebb, objektív léttel bíró tárgyi verselemeknek. Ez a kép természetesen eltúlzott, de nem valótlan. így láthatnánk Tőzsér esztétikájában a költőt, másodlagos helyzetben, ha távoli példák — Eliot — helyett, az elérhetőbb egyetemes érvényű líra képviseletében Tőzsér elé nem lépnesk Vladimír Holan és a többiek, és nem válik egyre inkább nyilvánvalóvá a világirodalom fejlődésében is, hogy a lírai személyesség továbbra is a költészet alapfeltétele marad, a tárgyi líra pedig csupán a formaépítés egyik — de nem kizárólagos — lehetősége. Megléte vagy hiánya stílus kérdése, s nem lényegi feltétel. A költői kép egyeduralma is árnyalódik, a vers lehetőségei kitágulnak és a szövegelemző kritikai gyakorlat módszertani kérdéssé válik. A versből újra életrokon közeg lesz, érzésekre, vágyakra és emberi célokra utaló, szellemi akaratot kifejező szavak zárt egysége és rendje, „abszolút” szavakból összeállva is az alkotó egyéniség humánumtartalmának és felelősségének a jegyeit viseli.

Az eszmék ilyen változásának a kora — a hetvenes évek második fele — a költő számára szinte terméketlen. Elérkezett a kételyek ideje. S még valamiféle elemi érvényű pesszimizmusé, amely önmagát — magunkat — illetően az esztétában már régebbtől ott bujkált. Ez a szkepszis az idegen példák túlértékelésében és a saját eredmények alábecsülésében nyilvánul meg. S talán bizonyos eszmetörténeti történetietlenségben.

Tőzsér maga is érzi ellentmondásait, a Genezist záró interjúban egyfajta „műfaji hasadtságáról” szól. „Egyszerre művelem az irodalomelmélet, az esszé, és a vers műfaját, de mindhárom műfaj más-más érzelmi és értelmi rétegeket mozgat bennem.” De ebből helytelen következtetést von le, mert nem az következik belőle, hogy elméleti programjai ne lennének egyben saját költői programok is, hanem az, hogy a műfaji többrétűség megkérdőjelezi benső ellentmondásának, plebejus alkati felépítettségének és egyetemes igényű kultúrtudatának relatív összhangját. Ezt az ellentmondást közvetve ő is megfogalmazza, amikor az avantgardhoz való viszonyában bizonyos adottsági „realizmusáról” beszél, míg versíróként kötelezőnek érzi a maga számára az Eliot és Ezra Pound kapcsán megfogalmazott „verseszményt”: „a rész élménye helyett az egész élményéből kell verset csinálni.” Mi ezt egy más alapokon álló — mondjuk: prózaközpontú — esztétikai magatartás szemszögéből nézve úgy látjuk, hogy a realista Tőzsér közösségi felelőssége az eszteticizmus individuális művészi szabadságeszményével próbál szövetséget kötni. Ideák véglete él benne, ellentmondások küzdenek általa, melyek erőfeszítésre késztetik és — felmorzsolják erőit. Megvallja, hogy „egységesülni” szeretne, felszámolni „műfaji hasadtságát”. Illúzióit kell felszámolnia! A túlzott reményeket s a hitet, melyek pl. a „világidő”, a „titok”, az „egész élménye” és más célfogalmakhoz tapadnak. Fel kell számolnia hiedelmét, hogy a korai avantgarde nagy költőinek verseszménye történelmi korrekciók nélkül átvehető, a gyakorlati kritikában alkalmazható, mintha téren és időn kívüli, abszolút lírai igazságok kifejeződése lenne. Nem mintha ezeknek a fogalmaknak nem volna helye a korszerű nemzetiségi esztétikai rendszerben! Éppen övé az érdem, hogy ezeket a fogalmakat nemcsak bevitte, de életre is keltette kritikai gondolkodásunkban. De az ő költőesztétai példáján válik nyilvánvalóvá, hogy ezeket a fogalmakat nem ; kizárólagosságukban, idealizálva, hanem a mi valóságunkba olvasztva és aplikálva, térben és időben kifejtve, a történeti látásmód jegyében értelmezve, és gyakorlatilag a mi 'terünkben és időnkben megvalósulva, viszonylataikban kell szemlélnünk.

Különben el nem kerülhetjük kisebbrendűségünk érzetét.

És azt a bizonyos nemzetiségi szkepticizmust, amire nincs szükségünk.

A hatvanas évek elején kissé még a „fiók-Byron” megírta A problematikus Forbáth Imre című elemzését. A kö'ltőesztéta Forbáth ellentmondásait láttatja benne, ösztönös munkásosztály-felettiségét és tudatos nemzetfelettiségét. Ezért — állítja — Forbáth nem képes minden versében, pontosabban kevés versében képes költőien feloldani a valóság ellentmondásait. Sehová nem tartozik, csupán önmagához. ítéletében Forbáth önvallomására is támaszkodik: „A melankóliával, és rögeszmével vívó modern entellek-