Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - Duba Gyula: Örvénylő idő V. (regényrészlet]

a hangok elcsendesedtek, és lassan homály ereszkedett a tájra, s a homállyal együtt finomodtak a zajok, nőtt a csend, és a madárhangokat apró surrogás, percegés és halk zörejek váltották fel, egerek, bogarak és a harmat súlya alatt meghajló füvek parányi neszei. Fácánkakas rikoltott a csendbe, majd nagy bagoly puha szárnya suhogott felette. A közeli bokrokban fülemüle kezdett hosszú, dallamos csattogásba.

Leszállt az est, egy hűvös fuvallat az éjszaka jöttét jelezte.

Gyertyát gyújtott. Megrendezzük a temetést, motyogta.

Az ittas képzelet képtelen játéka következett.

A kancsóval borért ment a pincébe, s közben elképzelte, hogy a másik énje, a tanító, a pincegádor szélén áll, és nézi, ahogy a csizmás legény leereszkedik a lépcsőkön, és eltűnik a pince sötét üregében. Felvitte a bort, átszűrte az ingén. Telitöltött egy poharat, kezébe vette, és a lejárat szélére állt. Nézte a lépcsőt a lobogó gyertyafényben, és elképzelte magát, ahogy lassan lefelé lépked, majd eltűnik az ajtó mögött, belevesz a sötétbe. Kiitta poharát, és azt mondta magában: Lement, eltűnt az ajtó mögött. Megvárom, visszajön-e?! És negyedóra múlva azt mondta: Nem jött vissza, ott maradt. Hát nincs többé, eltemettük! Újra a lejárat mellé állt, a sötét gödörbe nézett, és halkan dúdolta a temetési éneket: „Nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére ...”

Későn ment haza. Tizenegy óra lehetett.

Öregmama fenn volt, várta őt. Ahogy a szobába lépett, az öregasszony felnézett szu- nyókálásából, nem kérdezett semmit, csak várt. Egyenesen ránézett, nem vette le róla a tekintetét. Szülei aludtak. Apja halkan horkolt, anyja szuszogva lélegzett. Öregmama sötét kendőben, ünneplőben ült az asztal mellett. Vasárnap van, gondolta a fiú.

— Nem veszem el Peszeki Ilonát — mondta dacosan, hangjában kihívással. — Nem veszem el, mert nem tetszik. Vénecske szegény, majdnem olyan öreg, mint maga.

Az öregasszony arca egy pillanat alatt ijedtté vált, s a rémült döbbenet vonásaira kövült.

— Hát nem is... nem olyan öreg, mint maga — folytatta enyhébben, mert megsajnálta. — Mit tegyek, ha nem tetszik. Hogyan éljek olyan asszonnyal, akit ki nem állhatok. Házsártos teremtésnek látszik, dolgos lehet, de rossz természetű.

Öregmama nem kérdezett semmit, szó nélkül kiment a szobából. A másik házba ment, és lefeküdt. Egyedül hált abban a szobában, ahol öregapával együtt laktak.

Harmadnap reggel Péter az autóbuszmegálló felé ment. Koffert vitt a kezében. Az új hangszórók teleböimbölték az utcát az ismert énekes új slágerével: „Te vagy az az egyetlen, ezen a világon, akinek a jöttét láttam, csókját vártam én . ..”

— Nem te vagy az egyetlen, Peszeki Ilona — mondta jókedvűen —, hanem valaki más.

A fővárosba utazott, és hetekig nem jött haza.

Nem tudta, hogy öregmama még aznap értesült a cigányasszonytól, hogy vasárnap nem járt Peszeki Ilonánál. Arról sem beszéltek neki a szülei később, hogy öregmama aznap este ünneplőbe öltözött, beült az elsőházba, és hosszan jajongva elsiratta őt, mintha meghalt volna.