Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád II.

A KÖLTÖESZTÉTA TŐZSÉR ÄRPÄD II.

„Időnként kihuny a város s kigyullad bennünk a falu” — tudósít egy verscím a Vetítés ciklusból. A költő lakta városrészben kialusznak az utcai lámpák és a beálló sötétben — ablakán kitekintve — „közönséges határrész”-nek látja a városnegyedet, mint otthon a Kisrét vagy a Halyagos; megvallja, hogy „így sokkal ismerősebb, sokkal több emlékem van róla”. Az elvont gondolati fejtegetések után — melyek ezen versnek Is a természetes elméleti hátterét alkotják — meglep az egyszerűen és közvetlenül — személyesen! — fogalmazott gondolat: az emlékezés bárhol és bármikor előhívhatja a bennünk élő faluvilágot. De a gondolat mélyebb gyökerű és további felismeréseket sugall önmagunkról: akik gyerekkorunkban voltunk, azok maradtunk, csupán jelen körülményeink feledtetik velünk régi önmagunkat.

Ismerős életérzés — rokon Is, mert szlovákiai magyar — és ebben a versben köny- nyen megközelíthető, de a ciklus többi versének nyelvi anyaga már nem tükrözi ilyen nyilvánvalóan. A Csallóköz című vers tájképe a költői elvonatkoztatás és képi képzelet többértelműségével vetíti elénk az ismert vidéket, és mi kényetelenek vagyunk megkeresni a képvilág jelentés-lehetőségét. Képekben kifejeződő gondolatok, hangulati jelzések és asszociációs vonzások után kutatunk, amelyek a ridegnek és drámaian meg- közelíthetetlennek — pontosabban sokértelműnek, tehát határozatlannak — tűnő képi világot a költői életérzés és esztétikai értékrend élő anyagába kapcsolják, felfedik gyökérzetét és benső szervezetét, mellyel táplálkozik (mert nem hihetjük, hogy élettelen).

Érdemes — s talán célszerű — lesz bővebben foglalkoznunk a művészi kifejezési lehetőségek metamorfózisával, amely az alkotó „fejlődésében” megnyilvánul. Erre gondolva egy régi tárlatélményem jut eszembe. Egyik kiváló festőművészünk életműkiállí- tásán az időrendi elrendezés plasztikusan jellemezte a művész fejlődését. A korai, akadémikusán realista, majd az impresszív valóságszemlélet zártsága után a formák szür- realisztikusan felbomlottak, zártságuk szétesőben volt, a színvilág kontúrjai elmosódtak, a tónusok nyugtalansággal teltek meg, az alakok realitásukat vesztették, majd végül a késői, törvényeket már alig mutató színvilág és az abszurd formákkal groteszk alakzatokkal teli, közelről sem a valóság érzékelhető formáiról, hanem már a benső lényegéről is csupán kusza jelzésekkel hírt adó, végtelen nyitottság volt a befejezés. Döbbenetes volt megfigyelni a képeken, ahogy a valóság érzéki képe és formarealizmusa deformálódni kezd, a színek és vonalak összhangja egyre talányosabb, rendjük egyre nyugtalanabb, minden bonyolódik, a képek egyre kevesebb bizonyosságot — egyre több sejtelmet sugallnak, amíg a képi világ végül eljut az érzékelhetetlenségig, az ösztönös- ség nyugtalanító talányosságáig, mely előtt tanácstalanul töpreng az elme. Természetesen ebben az esetben nem a művészetek érthetőségének vagy érthetetlenségének a kérdése merült fel, hanem az alkotó egyéniség benső törvényei követhetőségének a problematikus volta, illetve ezen törvények önkényes függetlensége. Akkori élményem azt a felismerést kínálta, hogy a modern művészi tudat öntörvényű fejlődése magas fokán ellenáll a megközelítésnek és szinte fordított arányban van a vele való azonosulás egyszerűségével és természetességével. Mintha a tökéletes művészi erő céljai elérése érdekében olyannyira felbontaná, elemeire szedné és átalakítaná a világ zárt rendjét és annyira sajátos törvények szerint rakná össze újra, hogy tudatosan kerülje a könnyű kommunikáció lehetőségét. Ügy tűnik fel, hogy a magas szintű kifejező készDuba Gyula