Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

azt mondtam, hogy Roxer úr fél lábbal a haladás talaján állt, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy ha hat lábbal születik, hát bizonyára mind a hattal más talajon úllt volna.

Roxer úr bátyja a tanácsköztársaság alatt tagja volt a városi direktóriumnak, majd amikor a magyar Vöröshadsereg visszavonult, emigrált Ausztriába, onnan pedig a Szovjetunióba. Ott fiatalon meghalt még a harmincas évek derekán. Roxer úr sohasem volt kommunista, viszont sok ésszel megáldotta őt az Isten, csoda, hogy meg nem zavarodott. Sohasem szakította meg teljesen a kapcsolatait a kommunistákkal, akkor is kapcsolatban maradt velük, amikor az nem volt éppen veszélytelen, miközben a kommunista sajtó is bőszen támadta őt mint a város egyik főburzsuját s a mindenkori kormányzat lakáját. A bátyja körüli mítosz elevenen élt az emberekben még a harmincas évek végén is. Nem sokkal a tanácshatalom bukása utján meghalt Roxer úr apja. Az öreg burzsuj kitagadta az idősebbik fiát, amikor az emigrált, és minden vagyonát a fiatalabbra hagyta. Roxer úr pedig hamarosan frigyre lépett egy cseh finánc lányával. Ezután négyszer nősült még, ami vitalitását és rendíthetetlen optimizmusát dicséri. Egyébként is a város legelső bikájának a hírében állt, s nem túl sok azoknak a száma, akik nem álltak sorba az ágya előtt. Öt felesége közül az első és az utolsó volt keresztény, s hogy a két keresztény hitves közül az előbbi cseh, az utóbbi magyar volt, a történelem szeszélyes kedélyére is vet némi fényt. Ötödik feleségét rokoni szálak fűzték a Vermes családhoz. Roxer úr, hogy a Vermes család védelmét élvezhesse, arra az áldozatra is hajlandó volt, hogy katolizáljon. A Vermes család pedig befogadta, esküvőjükön fölvonult az egész Vermes rokonság. Valóságos politikai demonstrációnak számított ez akkor.

Még ma is itt visszhangoznak a fülemben Fried úr gúnyos szavai:

„Ez aztán a politikai szimat! De most az egyszer elszámította magát ez a vén róka. Örülök, hogy vele együtt tűnik el a süllyesztőben az egész pudvás és szenilis Vermesbanda is.”

Aztán a szerencse megint a kezemre játszott. Jóformán hozzá sem fogtam még a kényes feladat stratégiájának a kidolgozásához, amikor egy napon ajánlott levelet kaptam Roxer úrtól. A levél tartalma szűkszavú volt és titokzatos. A nyomdatulajdonos találkát ,kért bizonyos halaszthatatlan, ám közelebbről meg nem nevezett ügyben. S nem is a lakásán kellett fölkeresnem, hanem a teniszpályán szombaton délután hégy órakor. Légy óvatos, ez valami csapda lesz, mondtam magamban. Meg voltam róla győződve, hogy a tudomására jutott Fried nálam tett látogatása. így hát komolyan aggódtam. Ennek ellenére az ajánlott időpontban megjelentem a találkahelyen, ahol Roxer urat komoly edzésben találtam Vermes úr társaságában. Csöppet sem lelkesített, hogy ez az agyafúrt vénember is tanúja lesz a találkozásunknak, ez csak fokozta rossz előérzete- met. Ennek leszámolás szaga van, gondoltam, a város hatalmasságai megneszelték, hogy készül valami ellenük. Borús gondolatokba merülten várakoztam a pálya szélén. Roxer úr észrevette, hogy ott vagyok, de nem szakította félbe a játszmát miattam, még csak nem is intett, hogy „rögtön” vagy „legyen egy kis türelemmel”. Folyt róla a víz. A szikár, csupa ránc Vermes homloka száraz volt, és a teniszütővel is sokkal elegán- sabban bánt, mint a nyomdatulajdonos, aki lihegett, és összevissza futkosott a térfelén. Burzsujok, gondoltam.

ítéletnapig bámészkodhattam volna, ha el nem ered az eső. Az öreg Vermes hamarosan elbújt az öltözőben. Roxer úr kihasználta az alkalmat, hogy néhány percre négyszemközt maradhat velem. Bizalmaskodva átkarolta a vállamat, s egy terebélyes fa alá vonszolt, ahová nem esett az eső. Rövid időre föllélegeztem. De csak pagyon rövid időre. Ugyanis a következőket mondta:

„Ide figyelj, öcsém! Volna a számodra egy rendkívül bizalmas, rendkívül kényes és rendkívül nagy körültekintést kívánó munkám. A jó isten vezérelt téged az utamba.”

Bárcsak ne vezérelt volna, gondoltam keserűen, amikor elmondta, miről van pzó. Pedig csak a szokványos feladat volt. De az ilyesmi akkor engem már egyáltalán nem lelkesített. Szerettem volna a szemébe mondani: kellett neked házasság. De hallgattam. A magánnyomozónak nem az a dolga, hogy életbölcsességeket fogalmazzon meg. Más az etikája, hogy úgy mondjam.

„Tudod, öcsém, csak a rend kedvéért. Nem vagyok én kíváncsi rá, hogy a feleségem kivel enyeleg. Minden asszony ravasz, és már a bölcsőben megtanul hazudni. Azt azon-