Irodalmi Szemle, 1982
1982/1 - Duba Gyula: Örvénylő idő V. (regényrészlet]
— magyarázta öregmama. — Majd ha ketten lesztek, nem leszel magányos: Ilona keménykezű, leszoktat az italról. Meglásd megváltozol. Hisz nem vagy te lump fajta, biztosan kisülne a szemed, ha házasember létedre leinnád magad. Majd Ilona megsegít ... A napok múlásával és egyenes arányban Maris egyre gyakoribb látogatásaival, Peszeki Ilona mind hivogatóbban és követelőzőbben sürgött-forgott a fiú körül. Egyelőre csak az elképzelt arca pirult ki a magakelletésben, az elképzelt szeme csillogott oda- adóan. Szinte már félre nem érthetően integetett felé: Ne légy mafla, gyere már, te bolond! — Ne légy gyáva, menj már hozzá, ha vár, te bolond! — korholta öregmama. Augusztus végén a cigányasszony fényképet hozott. Ezen a napon Maris úgy jöitt be az udvarba, mintha arany lenne a batyujában. A fényképet a mellén keresztbe kötött kendőjéből vette elő. Kontyos leányt ábrázolt, régimódi öltözetben, virágos blúzban és fehér fodros, hosszú bő szoknyában. Lábán pamutharisnya és csatos félcipő; anyám lány korában, mondta magában a fiú, ahogy a képet nézegette, ha mai ez a kép, Peszeki Ilona legalábbis velem egykorú, tehát huszonhat éves, de az is lehet, hogy néhány évvel idősebb. Becsületes, dolgos vénlány... A képen látható nő szeméből egyszerűség és becsületesség sugárzott, s valami szenvedélyes munkavágy, a paraszti munka mindenek- előtt-valőságába vetett töretlen és megingathatatlan hit. A fiú titokban gyanakodott, hogy régi képet tart a kezében, legalábbbis a háború előtti időkből valót. Megsárgult kép volt, de nem tudta bizonyítani vele kapcsolatos elméletét, és nem is akarta. Megérzéséből következett a másik gondolata, hogy a lefényképezett nő ma már középkorú anya, és hasonló gondjai vannak a gyerekeivel, mint vele öregmamának. — Ha nem vigyázok, még feleségül veszem Peszeki Ilona édesanyját, gondolta mélabúsan. Látszólag beletörődött sorsába, és felkészült, hogy teljesítse mások akaratát, öregmama mindent feltett Peszeki Ilonára, ezért ő is sokáig nézte a képet, és végül beleegyezett, hogy vasárnap átmegy a Garamon túlra, a lány falujába, és megnézi a kincset érő gazdalányt. Ebéd után öltözni kezdett. — Behozom a csizmádat — rendelkezett öregmama határozott hangon. — Sötét ruhát vegyél, ünneplőt, és a fejedre kalapot, ahogy illik. Régen így öltöztek ilyen alkalomhoz. Lánynézőbe mész, te! Hallod, lóháton mehetnél. Péter meghökkent, felháborodott, majdnem kirobbant belőle az ellenkezés. Tanácstalanul a szüleire nézett, várta, hogy talán mosolyognak, s ő tréfával elütheti a váratlan ötletet. De azok komolyak maradtak s kissé szomorúak, mintha valami megszokott, bizalmasan közeli értéküktől búcsúznának. Végül apja szólalt meg. — A lovak fáradtak, pihenniük kell. Az öregasszony azonnal megértette, és igazat adott neki; a lovak a cséplésnél agyondolgozták magukat, pihenniük kell. Jól van, az állatot kímélni kell, rossz gazda, aki tönkreteszi az állatait. Nélkülük semmire se mehet. — Gyalog menj hát, keresztül a mezőn, a dűlőúton. Fertály óra alatt odaérsz. Annyit mondok, biciklire ne ülj, apád mindig lóháton járt vidékre vagy hintón, biciklire nem ült legénykorában. Én meg gyalog jártam a városba, néha órákig gyalogoltunk a mezei utakon mezítláb, a meleg porban, többen asszonyok. Vagy szekéren mentünk, annyit mondok, most biciklire ne ülj, mert semmi sem sikerül! Kisvártatva a fiú csizmáit hozta a kaiíirából. — Pucold ki, és húzd fel. Ezekben menj! Nézte a csizmákat, és keservesen elmosolyodott, majdnem elnevette magát. Bánatos tehetetlenség töltötte el, mely hirtelen indulattá nőtt. Vad düh készült kitörni belőle, de fékezte magát. A csizmákat nézte, és komoly maradt. Már el is felejtette őket. Évek óta a kamrában lógnak, a mennyezetet tartó oszlop szögén. Ráncaikban halvány penészfoltok ülnek, fejük mélyen ráncos és megkopott, talpuk felkunkorodott.. Iszonyú lábbelinek tűntek fel a szemében, száruk is megtompult fényű, penészfoltos. Felidéződött emlékezetében a háború utáni első tél, amikor a fehér mezőn szánon mentek csizmát rendelni a városba. Kamasz volt, ormótlan bakancsban járt, a cipészek nem vállalták a rendelést; nincs anyag, mondták. A háború után nem volt bokszbőr, se talpnak való, kemény bőr, csak Savanyónénak voltak akkor ilyen kincsei. Foltozásból, javításból éltek a suszterok. Végül a harmadik mester, akihez bekopogtak, Dikics mester két üveg tör
