Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: Velúrzakó
miségét, legérzékletesebben pedig a kávéházak, szerkesztőségek mozgalmas művészvilágát, amelyben letűnt idők, bukott forradalmak, eltűnt gondolatok akkortájt még hús-vér hírmondói és új csoportosulások, új arcok éltek egymás mellett. Javarészt az ebben a világban szerzett benyomások alapján rajzolja meg Kovács Endre azt a tablót, amelyen egyformán helye van a Masaryk keleti-svájci álmait temető csehszlovák valóságnak és a magyarországinál jóval demokratikusabb közélet, a cseh szellemiség frissítő hatásának. A Sarló megítélésében Kovács Endre véleményünk szerint fontos kérdésekben vázol fel a megszokottnál árnyaltabb és mértéktartóbb képet. A mozgalom tagjainak szétszóródását és ennek okait elemezve szükségszerűen jut el annak megállapításáig, hogy a Sarló utolsó — valóban átfogó és kollektív jelentőségű — megmozdulása az 1931. évi kongresszus volt. Ugyanakkor fontos megállapítás, hogy a tagság kétségkívül erőteljes balratolódása, radikalizálódása rendkívül egyenetlen volt. És mint arra Balogh Edgár ugyancsak a közelmúltban (új kiadásban) megjelent nemzedéki emlékiratában, a Hét próbában jelzi, ennek nemcsak személyi okai voltak. A CSKP vezetésében, de kivált alsó szervezeti szintjein az egységfront gondolatának megvalósulása iránt erős kételyek éltek, s ilyen légkörben semmiféle mozgalmi, csoportos különállás nem volt kívánatos. Ahogy azt Balogh Edgár A harcban nincs megállás címmel 1934-ben Az Útban közzétett elemzésében önkritikusan meg- álapította, a sarlósok cselekvő kommunis- taságának hiánya mellett a mozgalom szétszóródásának szervezési oka az volt, hogy „klikkpolitikára váltottuk át egy harcban támadt s a harc új szakasza nélkül szükségképpen széthulló intellektüel gárda nemzet, politikáját.” A későbbi fejlődésből adódik, hogy igaza van Kovács Endrének, amikor elutasítja az árulás mindmáig felfelhangzó vádját azok esetében, akik a Sarló „korszerű következetességig eljutó nemzeti harcát” az adott körülmények között a párton kívül is folytathatónak látták, hiszen maga Fábry Zoltán is ezt állapította meg Balogh Edgárnak írott korabeli levelében. „Nem tartoztam a hivatásos forradalmárok tiszteletre méltó gyér magyar csapatába, jobban vonzott a világ, amelyet még nem ismertem, nem akartam megállni, folytonos keresésben éltem” — írja magáról Kovács Endre, akinek tanulságos emlékiratát őszintén ajánljuk a korszak kérdései iránt érdeklődő olvasó figyelmébe. Szarka László Két vélemény egy MATESZ-előodósról Velúrzakó Vannak (ha nem is gyakran) olyan színházi előadások, amelyek után a kritikus úgy érzi, hogy bárcsak mindenki láthatná azokat. A Velúrzakó is jó és érdekes játéknak bizonyult. A hosszan tartó vastaps egyben Konrád József újabb rendezését jutalmazta, akinek a mulattatás és a szórakoztatás mellett az volt a szándéka, hogy Sztanyiszlav Sztra- tiev bolgár szerző társadalombírálatának mához szóló üzenetét is tolmácsolja, szembeállítván (sajátos rendezői eszköj zeivel) egy hétköznapi ember értékrendjét a fölöslegesen túladminisztrált hivatalok értelmetlenségeivel. A már-már bör- leszkhatású poénok közepette a játék hőse, Ivan Antonov ugyanis mindent elkövet, hogy színpadi alakja egy valóban rokonszenvesen csetlő-botló kisember hasonmása lehessen. A bonyodalom egy ártatlan félreértésből ered: vásárolt egy selejtes velúrzakót, ez okozza bosszúságát. Hogy a csipkelődő megjegyzésektől szabaduljon, megnyiratja „bozontos” kiskabátját. Mivel a fodrászok bolondnak nézik, e műveletet egy birkanyíróval végezteti el. Amikor pedig megkapja az adózásra felszólító iratot, először meglepődik, majd felháborodik és barátaival elindul, hogy a félre
