Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Fekete ménes
Lacza Tihamér FEKETE MÉNES fGál Sándor öt elbeszélése) Gál Sándor az egyik legtermékenyebb csehszlovákiai magyar író. Szinte minden esztendőben kiad valamilyen kötetet, sőt van év, amikor többet is. Ez a termékenység — véleményem szerint — nagymértékben összefügg egy jellegzetes Gál Sándor-i vonással: a sokoldalúsággal. Mert hiszen Gál Sándor költőként, prózaíróként és publicistaként egyaránt aktív, s az ember hamarjában el sem tudná dönteni, melyik műfajt is tekintse igazi megnyilatkozási formájának. Talán a költészete az, amely a leghomogénebb, a legjobban kimunkált és az író világlátását a legpregnánsabban tükröző. A prózaíró Gál Sándor teljesítménye már kevésbé kiegyensúlyozott; különösen írói pályafutása elején született darabjait kezdte ki az idő, de a hetvenes években is közreadott néhány elnagyolt elbeszélést, illetve prózai szöveget, s ez azt sejteti, mintha az író a prózában még nem találta volna meg végérvényesen egyéni hangját. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket a kevésbé sikerült alkotásokat, megállapíthatjuk, hogy az esetek többségében nem igazán mély élményanyagra épültek, az író könnyen engedett a mindennapos helyzetek csábításának és szinte automatikusan vetette papírra a történetet, amely lehet, hogy érdekes, de hősei nem igazi hús-vér lények. Gál Sándornak szemmel láthatóan sokkal tö'bb mondanivalója van a múltról, gyermekkoráról, a második világháborúról és az azt követő néhány esztendőről, mint a jelenről, amely a novellistának feltehetően nem kínál elegendő témát. Ennek a múlt iránti tiszteletnek és érdeklődésnek a bizonyítéka és eredménye Gál Sándor legújabb elbeszélésgyűjteménye, a Fekete ménes, amelynek mind az öt darabja valamilyen módon a második világháborúhoz kapcsolódik. A Szentuccája című történetben a háború tulajdonképpen csak áttételesen van jelen, hiszen Apjukjóskán, a katonakolduson kívül nem találkozunk egyetlen katonával sem, s még csak távoli ágyúdörgés sem hallatszik egész idő alatt, ennek ellenére senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy a háború még ebben az átmenetileg imaginárius formájában is lidércnyomásként nehezedik az emberek tudatára. Gál Sándor igazán meggyőző erővel ábrázolja egy hátországi falu lakóinak — az otthonmaradottaknak — a kábultságát, s néhány ecsetvonással, jól kiragadott képpel sikerül megteremtenie azt az atmoszférát, amelyben még a legfantasztikusabb helyzetek is realisztikusan hatnak. Az író tudatosan úgy csoportosítja az eseményeket és a különböző szituációk leírását (például a nyári zivatar érzékletes ábrázolása, a frontra került férjüket, hozzátartozójukat gyászoló asszonyok megjelenítése, stb.) hogy minden, ami a főhőssel, Jóskával történik, önmagán túlmutasson és megkülönböztetett szerepet kapjon. Jóska egyike az ostornyeleket árusító férfiaknak; a falubeliek a maguk módján kedvelik őket, noha mindhármukat hibbantnak tartják és „normális időkben” aligha tűrnék, hogy bármilyen módon „beépüljenek” a falusiak hierarchiájába. De most nem „normális idők” járnak — lám az ostornyelekre sincs szükség, fogalmazza ímeg a maga sajátos helyzetjelentését az egyik „szentuccája” —, s a falu, ha nehezen is, mintha hajlandóságot mutatna rá, hogy befogadja őket; de legalábbis Jóskát, akit a kamaszok előbb ugyan megaláznak, aztán szinte megszégyenülve kiengesztelnek, s akit még Pirosböske, az érzékiség hálójában vergődő szolgáló is — igaz, csupán kényszerűségből, „jobb híján” — megkíván. Az írás kétségtelenül legmegrázóbb jelenete az, amikor Jóska a kis Janikának elmeséli legújabb, s minden korábbinál borzalmasabb háborús látó