Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: A csehszlovákiai magyar irodalom a Korunkban
járnak, sem azoknak, akikért szólnak, mert számukra harckényszert jelentenek — onnan a védekezés, innen a gyáva kényelem igyekszik őket rohanó patakból langyos tócsává sekélyeslteni... Ilyen akut veszedelem fenyegeti az emberséges emberért kiáltó irodalmi irányzat emberirodalmi igazságát is.” (1926, 646. sz.) A másik cikk (Dorohov: Golgotha) Fábryt dicséri a szovjet regény lefordításáért. Az akkori csehszlovákiai magyar irodalompolitikusok többsége nemzeti konzervatív szemléletű volt. Földes írt le először olyan baloldali gondolatokat, melyeket Fábry és később a Sarló kongresszusa is magáévá tett. Idézzük a Korunkban megjelent Írói bátorság, írói felelősség című cikkéből: „A műalkotás nem álarcosbál, nem exhibicionizmus. Lemeztelenülése az alkotó karak- terisztikumának, életképének sűrített kivetülése, és mit sem ér a mű, ha alkotója személyére vonatkozólag holtbizonyos következtetéseket belőle levonni nem lehet, ha a holt betűk mögött nem látszik a véres hús, az alkotó. Becsületes művész inkább levágatná a kezét, mintsem művészi céllal egy sort is leírjon, melyből embervajúdássá, világképpé tágult politika kiérthető ne volna. Az irodalom függvény, s bizony olyan egészen közönséges dolgok függvénye, mint pl. kenyér, szén, tüdővész, luesz, földéhség, munkanélküliség stb. Nincsenek magasabb nézőpontok, csak ez a hely lehet a kilátó, ahol az embersűrűben állunk, koordinálva (legtöbbször determinálva is) a tömeg vágyai, szenvedései, akarásai által. Nincs lehetőség a bőrünkből kibújni és valahol a felhők fölött bérelni olümposzi hónapos szobát. A probléma magja lent van: emberek élni akarnak. És erre csak egy igen és csak egy nem létezik. Kettő között választani könnyű, de a gyávaság megteremti azt a paradoxont, hogy a választás kettő közt a legnehezebb ... A művészet a teremtő akarat kifejezése, és egyetlen parancsolata: ne legyenek gyáva és céltalan írásaid, hogy szégyenkezned kelljen a páriák előtt.” (1927, 137). Földes keveset publikál a Korunkban, később még néhány vázlatos groteszk szociális elbeszélését közli (A végtelen film, Jogalap). A második évfolyamban szintén a Fábry-írások vannak túlsúlyban, mind minőségi, mind mennyiségi tekintetben. Itt közli a stószi kritikus első kiváló, a baráti dicsérge- tésekhez szokott szlovákiai magyar írókat bizonyára meghökkentő értékelését. Lényegében a dilettáns irodalom termékei közé sorolja Nagyfalussy István (Csillaghullás), Sziklay Ferenc (Lírai antológia...}, Falu Tamás (Kicsinyesek/, Rácz Pál (Könyvnyitó asszony), Farkas István (Lelkek feltámadása), Jarnó József (Szakadó kötelek), Dienes Adorján (Dani bácsi esetei/, Jankovich Marcell (Udvari bolond) c. köteteit. Túlértékeli Földes Sándor könyveit, s több-kevesebb elismeréssel szól B. Palotai Boris, Juhász Árpád, Darkó István, Tamás Mihály, Sándor Imre, Keller Imre könyveiről. Az első szlovákiai magyar könyveknek itt olvasható értékelése nem egészen hibátlan, de összehasonlíthatatlanul színvonalasabb és helytállóbb, mint a hazai lapokban megjelent jórészt dilettáns színvonalú baráti recenziók vagy az erdélyi és a jugoszláviai magyar irodalomnak ugyanitt közölt áttekintése. Éles meglátjásról tanúskodnak nemcsak az egyes müvek rövid értékelései, hanem Fábrynak a szlovákiai magyar irodalom egészét áttekintő megjegyzései is. A befejező részt idézzük: „... ami marad, az — provincializmus. Az örök rontás, amihez olyan könnyen le lehet csúszni. És sokak sorsa ez itt Szlo- venszkón. Rettenetes biztossággal érzem ezt. Emberek, értékek, kik ma még fent vannak, és reményt, ígéretet jelentenek, már ma is magukban hordozzák a lélek-, akarat- és értékölő bacillust: a provincializmust. Ami utána jön az Zschokke és egy lépéssel odébb: a legenyei resti: a kvaterka.” (A szlovenszkói magyar irodalom, 91). Az utolsó mondat egy száz kötetesre tervezett német ponyvairodalmi sorozatra, s egy dilettáns költőnek a javaslatára (a legenyei restiben oldják meg az írók ellentéteiket) vonatkozik. A kritikai értékelésért, úgy látszik, főként a könyvkiadás irányítója, Sziklay Ferenc sértődött meg, s neki írt levelében szögezi le Fábry, miért elkerülhetetlen a tárgyilagos kritika: „Azt sem vághatjátok a szememre, hogy a mentalitásban hozzám közelebb esőket túldicsérem. Nem. Ezekkel szemben még szigorúbb vagyok... És még valamit: ha én nem alkalmazom a teljes mértéket, ki akadályozza meg azt, hogy Rácz csakugyan ne higgye magáról, hogy Gorkij.” (Az irredenta magyar sajtóban Ráczot szlovenszkói Gorkijnak nevezték — Cs. S. megj.) Fábrynak további megjelent írásaival nagyrészt már a Fábry Zoltán című tanulmány- gyűjteményünkben foglalkoztunk; meg kell még jegyeznünk, hogy az 1927-es évfolyam-
