Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád (tanulmány)

Duba Gyula A KÖLTÖESZTÉTA TŐZSÉR ÄRPÄD

Edgar Allan Poe mondja Levél B. .. ,-hez című esszéjében, hogy költeményről csak költő írhat jó műbírálatot, mert „minél kevésbé költő a kritikus, annál igazságtalanabb a bírálat, s megfordítva.” Ugyancsak ő jelöli meg a Szépség fogalmában a költemény tartalmi lényegét és értékét, mégpedig az Igazság és az Érzés rovására, melyek megvalósítását — szerinte — a próza sikeresebben vállalhatja. Állítását kissé árnyalva kijelenti, hogy bár az utóbbi kettő is tartalma lehet a versnek s célja a költőnek, de az „igazi művész ... őket is alma Szépség fátyolába vonja, mely a Vers igazi atmoszférája és lényege.” Poe óta majd másfélszázad telt el, s a költészet fejlődése, ha nem is cáfolta, mindenesetre árnyalta igazát, és körülhatárolta érvényét, ennek ellenére Tőzsér Árpád költészete és esztétikája megközelítésének alapja lehet. Nem feledve persze, hogy Poe a modern líra kezdeteinek legjelentősebb költője, a világirodalom eredeti egyénisége. Egyszeri jelenség a művészetek egén, azok közül való, akik létükkel döntően befolyásolják az alkotói törekvések jövőjét. Tőzsénről pedig mindenképpen a költői alkotás egyetemes, világirodalmi összefüggésekben is érvényes törvényeinek az értelmében kell beszélnünk, az öntörvényű és következetes egyéniség jegyeiről sem feledkezve el. Ami pedig Poe gondolatait indokolja vele kapcsolatban: a kritikus költő — vagy talán inkább esztétät mondunk — ténye és az elvont költői Szépségnek — bár e fogalom értéke kevésbé tisztázott nála, de erre még rátérünk — az eszménye, tehát az igazon és érzékin túlmutató, elvont esztétikai érték fogalmának a megteremtésére való igény nála is megtalálható.

Nem bőtermésű költő, talán mert a minőség megszállottja. Első pillantásra, kissé ■elhamarkodva úgy is megítélhetnénk eddigi művét, hogy több benne a küzdés, mint a megvalósulás, gazdagabban motivált az anyaggal való harc, mint annak eredményessége. De ez felületes és igaztalan ítélet lenne, mert Tőzsér eredményei éppen azért mélyek és egyediek, hogy a költő által birtokba vett világ ellenállását és az eredményekért — bizonyosságokért — küzdő akarat ellentmondásait és kibékíthetetlen- ségét, ezen viszony képtelenségét is tükrözik.

Ennek az alapvető drámának a lehetőségét minden — igazi! — művészi vállalkozás magában hordozza, de nem minden művész éli meg egyformán és veszi komolyan. A végletek íve különféle lehet, s a meghatározó körülmények sokfélék. Tőzsér költészetét alkati adottságok, származási meghatározottságok, történelmi létélmény és akarati eltökéltség teszik drámaivá. Genezis című könyvében lírája forrásvidékét, indítékait és elágazásait — ahogy ő mondaná: tájait ;— mutatja be és fogja egységbe. A cím és a komponáló szándék egyaránt a kezdet és kifejlet szintézisére utal, a költői önismeret lehetséges legjobb megvalósítására. Az esztéta önelemző esszékkel szerepel benne, a költő versekkel és vallomásokkal. Az eredmény tanulságos és érdekes, az így összeálló vers- és prózaanyag meggyőzően tükrözi a tőzséri költészet morális és esztétikai gyökereit, de egyben a költői útkeresés problematikus tájékozódási mozdulásait is feltárja. Olyan öntörvényű lírai alkotót mutat fel, amely éppen nyitottsága és tudatos változáskényszere folytán még semmiképpen sem állja a zártság — tehát bizonyosság

— egyértelműségét. De a könyv így is sokat mond el a költői adottság és a művészi szándék mozgástörvényeiről.

Mindenekelőtt arról győz meg, hogy a költő Tőzsér sokkal „nemzetiségibb”, mint versei mutatják. (Később látni fogjuk, hogy az esztéta viszont sokkal világirodalmibb,