Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Cselényi László: Kortársaink: Arany és Goethe (montázs)
tásában tökéletes művész, hanem kihasználásának, az indusztrializálásnak is szinte kapitalista mestere — Írja Németh László 1932-ben, a költő halálának centenáriuma alkalmából. — Nincs a világirodalomnak nagyobb beolvasztója nála ... A tizennyolcadik század gyermeke s elég fiatal hozzá, hogy a tizenkilencedik század legnagyobb enciklqpédistája legyen. Az élete olyan, mintha a római birodalom terjeszkedését olvasnám: bekebelezések szakadatlan sora. 1/2/2 1806 és 1813 között Goethe a nyarakat a csehországi fürdőhelyeken töltötte, főként Karlsbadban — írja Walkó György a vallomásokat, műveket és dokumentumokat tartalmazó „így élt Goethe“ című kötetben. — Weimar szűk köre, munkás hétköznapjai után később is Karlsbad jelentette számára a nagyvilágot, a látóhatár-tágító társaságot — persze a kellemes női társaságot is —, hiszen Európa művészeti-irodalmi-politikai életének kiválóságai gyűltek itt össze. Ä csehországi „nagyvilág“ csak újabb lendületet adott munkakedvének. 1/2/3 Születtem Nagyszalontán, Biharban, 1817. A napra nézve nem vagyok egészen tisztában. Szüleimtől mindig azt hallám, hogy azon vasárnap volt az, mely Gergely és József nap, tehát márc. 12—19 közt esik, ezért előbb Józsefnek is akartak keresztelni. Hogy jutottam a János szép nevéhez mégis, nem tudom ... Szüleim már mindketten öregek, mikor születtem, s én egyetlen fiók ... így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza, szerettek is az öregség minden vonzalmával. 1/2/4 Az Arany halálát követő évtizedek irodalma (s lényegében már az életében írott méltatások is) a Toldi írójában a harmonikus költőt látta elsősorban, a totális világkép homéroszi [goethei?] típusú alkotóját, a Toldi-trilógia s a Buda halála klasszikus egyensúlyú poétáját. Gyulaitól Babitsig, Riedltől Szerb Antalig sokan állították föl a közismert párhuzamot is Petőfi és Arany között, hivatkozva a Schiller—Goethe, Dosztojevszkij—Tolsztoj párhuzamokra, romantikus zseniknek, föllángoló üstökösként elégő lángelméknek mondván az előbbieket, klasszikus-kiegyensúlyozott alkotóknak az utóbbiakat. 1/3/1 Mindig azon voltam, hogy felfogjam, amit a legmesszebbmenőkig megismerni, tudni, alkalmazni lehet, s a magam megelégedésére, de mások elismerését is elnyerve, messzire jutottam ebben. Így jutottam el magamban a határig, úgy, hogy én ott kezdek el hinni, ahol mások kétségbeesnek, mégpedig éppen azok, akik túlságosan is sokat várnak a megismeréstől és semmibe veszik az emberiség legnagyobb kincseit, ha egy bizonyos, az emberiség számára szerény eredményt el tudnak érni. 1/3/2 A Goethe-paradoxon kulcsa véleményem szerint ebben van: az óriási karnyújtásnyi közelségében. Egy Homérosz, egy Dante, de még egy Shakespeare is lehetett nagy költő, lehetett legenda, hiszen olyan régen éltek, szinte a mesében s valóságos létezésüket is ilyen valószerűtlen meseként fogtuk föl. Nem így Goethe. Goethe majdhogynem a kortársunk. Thomas Mann írja kitűnő, „Goethe és Tolsztoj“ című tanulmányában, hogy századunk elején élt még Weimarban egy férfiú, név szerint Július Stötzer, aki még diákkorában, mint tizenhat éves gimnazista egy fedél alatt lakott dr. Eckermannal, mindössze néhány lépésnyire Goethe házától.
