Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Rácz Olivér: Teresa és a lasszós ember (elbeszélés)
Eredj innen, amíg jó dolgod van, horkant rá Teresa bőszen. Úgy hatodszorra sikerült megnyergelnie: Teresának még akkor is remegett a lába a felháborodástól, de harapni azért tudott. Voltak kemény pillanatok, amikorra lasszós ember már-már keresztet vetett a kezére. De az arca, az orra meg a füle sem volt ki- váltságosabb helyzetben. (Persze, a férfi nem sejtette, hogy Teresa szándékosan hibázza el a harapásokat: Teresa végeredményben egy szelíd, engedelmes, jóindulatú kanca volt.) A lasszós embert egészen az első előadás kezdetéig a fekete kétség mardosta: mi lesz, ha Teresa ádáz megtorláson töri a fejét? De Teresa vérbeli artista volt: egyetlen lépést, egyetlen mozdulatot sem hibázott el. Unottan, sértődötten, olykor fásult közönnyel, gépiesen, de hibátlanul végezte a dolgát. Hát ez történt az előző napon. A férfi végzett a nyereghevederrel, felállt, nyújtózott. — Sétálunk egyet, Teresita? Felőlem, mondta a ló színlelt egykedvűséggel, pedig már alig várta a nyerget. A kora reggeli órák a legszebbek az életben. Az agavéliget felé poroszkáltak: Teresa itt szeretett a legjobban elmélázni, legelészni, elidőzni, elmélkedni, csevegni. Egy árnyas jacarandafa alatt a lasszós ember nyeregből szállt, leült a fa alá. Teresa ábrándosán nézte. — Szóval? — kérdezte a lasszós ember szelíden. Már tegnap megmondtam, amit akartam, mondta a ló konokul. A lasszós ember tanácstalanul megcsóválta a fejét. — Nézd; én csak neked akarok jót — mondta aztán halkan. — Mi rossz van abban, ha van egy helyettesed? Ha idejében gondoskodunk az utánpótlásról? Idejében — nem akkor, amikor már késő ... Elvégre a családban marad: a tulajdon lányodról van szó. És ha?, gondolta Teresa sértődötten. Szép kis világnak nézünk elibe, ha a becsületes artistát a tulajdon lánya meneszti nyugdíjba . . . Szó sem lehet róla, horkant fel hangosan. — Mi lesz, ha egyszer majd nem lesz kedved fellépni? — kérdezte a férfi óvatosan. — Indiszponált leszel, vagy pihenni akarsz, vagy — ne adj isten — megfájdul a csű- död ... Teresa bosszúsan elfordította a fejét. És ha kehes leszek, és ha asztmás leszek, és ha belém áll a köszvény ... Gondolod, hogy már megértem a lebunkózásra? kérdezte dühösen. — Madre! — kiáltott fel a férfi ijedten, mert most már tudta, hogy egészen rossz húrokat pengetett. — Kinek jutna ilyen hülyeség az eszébe? Éppen ellenkezőleg, éppen ellenkezőleg — mondta sietve. — Nézd — mi lesz, ha egyszer megint anya leszel? — kérdezte óvatosan, ravaszul. — Tudod, milyen kellemetlen volt, amikor napokig nem tudtunk együtt fellépni: egyedül piszmogtam ott a lasszómmal, a plaza de toroson, egészen egyedül... Ki a fenét érdekelt? Mindenki rád volt kíváncsi... Hízelgő csibész, gondolta a ló, de azért kevélyen a magasba emelte a fejét, a farka egy hetyke csapásával leseperte a legyeket a tomporáról. — No — ütötte a férfi a vasat —, mi lesz, ha megint születik egy szép kislányod — vagy egy délceg kisfiad — helyesbített sietve. — Lehet még kiscsikód, nem is egy ... Biztos, gondolta Teresa. Ez az egy biztos. Miért is ne? — Fiatal vagy még — a te korodban ilyen fiatal kancát még nem is láttam: elhiheted nekem... Piszok fráter, gondolta a ló, micsoda piszok fráter . .. De azért kacéran megrázta a sörényét. — Minden mén frászt kap a vágyódástól, ha meglát a mezőn... Hát még, ha a plaza de toroson látnának ... Olyan kiscsikókat hozol még a világra, hogy nem akad párjuk Argentínától egészen a gringó államokig ... Arhentina, gondolta a ló sóvárogva, Arhentina ... Ki tudja? Quién sabé? . .. — No, Teresa — minden második nap ... Hiszen a családban marad. Nem, horkant fel a ló. Erről aztán végképp szó sem lehet! ...