Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - LÁTÓHATÁR - Stanislav Šmatlák: Ifjúság, jelenkor, irodalom

egyéniségük megtalálásáig és vitathatatlanságának igazolásáig, s még nekik is szükségszerűen alkotói válságok elébe kell nézniük.

Általában véve mindenképpen el kell és el lehet ismerni, hogy a fiatal költőnemze- dék hozzájárult a hetvenes évek költészetének továbbfejlesztéséhez. Lényege abban rejlik, hogy a fiatal szerzők többségének (főleg azoknak, akik a Vojtech Mihálik vezette Nové slovo-beli mellékletben formálódtak) sajátjává váltak szocialista jelenünk élő történelmi-szociális hagyományai s az azokból adódó meghatározó etikai értékek iránt kifejezett pártos viszony, és ezzel együtt az ugyancsak nyílt érdeklődés az imperialista agresszivitás fenyegette mai világ ellentmondásos politikai helyzete iránt. E vonatkozásban fiatal költőnemzedékünk egészében véve lényegében egy platformon áll egész irodalmi frontunkkal. Igaz, ha azt vizsgáljuk, hogy mivel gazdagították jelenlegi költészetünk egyetemes értékalapját az egyes fiatal szerzők, hogy egyénenként milyen minőségi értékeket hoztak, akkor bonyolultabb és ellentmondásosabb lesz a kép. Ezzel kapcsolatosan meg kell állapítanunk, hogy a szóban forgó értékalap jellegét a fiatal szerzők műveinél sokkal jelentékenyebben meghatározták a hetvenes évek során a közép vagy az idősebb költőnemzedékhez tartozók alkotásai. (Itt elsősorban olyan költőkre gondolunk, mint például Ján Šimonovič, Jozef Mihalkovič, Ľubomír Feldek, Milan Rúfus, Miroslav Válek, Pavel Horov és Andrej Plávka.)

Bármennyire is természetes — legalábbis a szlovák kulturális hagyományok vonatkozásában természetes —, hogy a fiatalokat mint lehetséges írásművészeket elsősorban a költészet vonzza, az eltelt tíz esztendő során mégis elég sokáig nyugtalanított bennünket ez a túlságosan szembeötlő, már tisztán mennyiségi szempontból is egészségtelen aránytalanság, a fiatal nemzedéknek a líra iránt tanúsított nagy és az epikus próza iránti kis érdeklődése, illetve a drámairodalom iránti szinte teljes érde'.rtelen- sége. Sőt elég sokáig úgy tetszett, hogy fiatal szerzőinktől csak lírai, verses irodalmat várhatunk, hogy fiatal próza tulajdonképpen nem is létezik és ki tudja, mikor lesz.

A helyzet azonban a hetvenes évek második felében, de különösen a vége felé e tekintetben is kezdett jobbra fordulni. Bizonyára annak köszönhetően is, hogy a szlovák próza általánosan kezdett előretörni az idősebb és a középnemzedékhez tartozó írók művein keresztül (Ján Jonáš, Vincent Šikula, Ján Lenfio, Peter Jaroš, sőt Ľubomír Feldek is prózaírói szerepben), vagy mert új, noha korukat tekintve már nem is fiatal szerzők jelentkeztek, akik első regényükkel vagy novellas kötetükkel viszonylag érett művészekként mutatkoztak be (pl. Emil Zvoník, Karol Horák, Stanislav Rakús). Ezáltal kétségtelenül kedvező alkotói légkör alakult ki a prózaírói művészet ifjú hívei számára is. És talán bizonyos érdemet szerzett a fiatal próza fejlesztésében a Smena Könyvkiadóban megindított, kiadói szempontból alaposan átgondolt Rovesník (Kortárs) című sorozat megindítása is, melyben a szocialista országok fiatal prózaíróinak művészileg kiforrott és mondanivalóban aktuális alkotásait adják ki (eddig a szovjet, az NDK-beli, a lengyel, a magyar stb. prózairodalomból jelent meg antológia), s ennek úgyszintén ösztönzőleg kellett hatnia fiatal prózairodalmunk már meglévő vagy kialakulóban levő alkotó gárdájára. Igaz, ez utóbbit csak feltételesen, és igen óvatosan sorakoztathatjuk fel érveink közé, minthogy ezidáig nem rendelkezünk semmilyen összefoglaló elemzéssel arról, hogy ez a sorozat milyen visszhangot keltett az olvasóközönségben, és nem áll rendelkezésünkre még előzetes komparatisztikai elemzés sem az említett sorozatban megjelent alkotások és a mi eredeti fiatal prózai műveink értékéről. Az irodalomközi összefüggéseknek és azok konkrét hatásának tisztázása inkább lassan, fokozatosan lezajló, tehát eléggé hosszadalmas folyamat, amire e vonatkozásban is mindenképpen tekintettel kell lenni.

Tény, hogy ma már létezik nálunk fiatal prózairodalom, és bár még mindig nem rendelkezik oly népes szerzői hátországgal, mint fiatal költészetünk, a fiatal prózaírók sorában — ha kizárólag csak azokra gondolunk, akik a hetvenes években debütáltak, közvetlenül harmincadik életévük előtt vagy után — mégis mutatkozik néhány erősnek ígérkező alkotóegyéniség (mint például Ivan Habaj, Anton Baláž, Dušan Mitana, Peter Glocko, Jozef Puškáš és mások), s talán nincsenek is kevesebben, mint a lírikusok. Ha melléjük a fiatal prózairodalom „kisajátítja” Ladislav Balleket is, aki ugyan a hatvanas évek végén debütált, de két, epikailag impozáns „palánki” könyvét (A segéd, 1977; Akácok, 1981) az asztalra tette, mielőtt betöltötte volna a negyvenedik életévét (1941-