Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

Sághy úr azóta kiderítette, hogy az idő ellentámadásával szemben nyár végén a legvédtelenebb az ember. A nyár vége, hajtogatta, a nyár vége . . . Olyan ez, mint amikor a puskagolyó vagy az elrúgott labda ballisztikus pályájának éppen a csúcsára ér, s ott egy kiszámíthatatlanul rövid időre megáll. Végül is semmi más nem történt, csak az, aminek előbb-utóbb úgyis meg kellett volna történnie, s még csak azt sem mondhatja, hogy mindez felkészületlenül érte és meglepte őt. Legföljebb azon lepődött meg, hogy máris itt van ez a pillanat — egy kicsit hamar —, s hogy az idő éppen itt, ebben a szobában fekteti két vállra őt, ahol a legnagyobb biztonságban volt eddig. Mert az idő a képzeletén, a gondolatain, a tudásán keresztül támadja meg az embert, bévülről fegyverzi le. Az ember elvesztheti a karját meg a lábát a háborúban, munka köbben megéghet vagy megvakulhat, kirúghatják az állásából, kilakoltathatják, elárverezhetik az ingóságait, életfogytiglan bebörtönözhetik, s még mindig ember maradhat, még mindig nem biztos, hogy az idő összetörte, hogy diadalmaskodott rajta. A remény a leghatalmasabb erő, mondta. Vele viszont megesett az a szerencsétlenség, ami a legnagyobb csapás az olyan emberre, mint ő, aki az egész addigi életét a szerelemnek áldozta.

Akkor Pincér Nelli levetkőzött már, s befeküdt mellé az ágyba. Milyen szép, göndör haja van, gondolta ő. De a következő pillanatban már arra gondolt, hogy a haj összes szálait mintegy 80 000-re szokás becsülni, s hogy a haj súlya egyénenként változó, a nők haja például átlag 250 grammot nyom, de persze sokkal több is lehet a súlya. Továbbá, hogy a barnákon és a feketéken rendszerint sűrűbb és vastagabb a hajzat, mint a szőkéken. S azután, hogy a haj a magzatban már a harmadik hónap végén kezd a bőrből képződni. Az epidermisz a keletkező haj helyén dudorocskát képez, s lefelé az irhába epitelcsapot ereszt be, amelyet hajcsírának szoktak nevezni. Majd a dudor eltűnik, a hajcsíra hosszabb lesz, az alsó végén bunkót kap, s az irhából hajszemölcs képződik. S milyen világos, szeplős a bőre, gondolta. S arra gondolt, hogy a felnőtt ember bőre kiterítve körülbelül 1,6 m2 terjedelmű, s hogy alsó felszínét az alatta fekvő képződményekhez kötőszövet rögzíti. Ahol ez laza, ott a bőr ráncokba fut, ahol pedig igen feszes, ott behúzódások és barázdák vannak a felszínén. Sághy úr arra gondolt, hogy a szőke hajú emberek bőre valamivel világosabb színű, mint a barna meg fekete hajúaké, s ehhez alkalmazkodik a szembogár színe is. S hogy a szeplőfoltok kifejlődésére olyan emberek bőre hajlandó, akik egyik ágból szőke, másik ágból barna típusból származnak. Minél sűrűbben vannak a sötétbarna szemcsék kifejlődve, annál sötétebb színű a bőr maga. Sághy úr látta, tökéletesen érdektelen, hogy Pincér Nellinek göndör szőke haja és világos szeplős bőre van, s ami még rosszabb, hogy a haja, a bőre a szeme, a kicsi helyes melle, a hosszú sovány lába, a vékony metszésű, kissé dacosan összeszo- rított szája, a ritka és egyenes szálú bozót az ágyékán külön-külön létezik, nem áll egybe Pincér Nellivé, aki leszólította őt, akit ő felhozott a szobájára, aki fölkínálja magát neki, Sághy úrnak, aki életében most először, ám félő, hogy ezután sem, az ilyen vágyat többé viszonozni nem tudja, mivel nincsen vágy, csak anyag van, szőke, göndör haj és világos, szeplős bőr, mivel amit lát meg tapint, az mind anyag csupán, a keletkezése pillanatától fogva romlandó, széteső és átalakuló anyag, új és új alakzatokban megjelenő forma, amelynek vegyi és fizikai tulajdonságai elemezhetők és leírhatók, a lényege azonban megragadhatatlan, talán mert nincs is lényeg, talán mert az a lényege, hogy anyag és forma. Sághy úrnak csuromvizes lett a háta, mialatt a lemondás és a kétségbeesés malomkövei között őrlődve, egyre eszelősebben várta a pillanatot, amelyben az a kis szerv, mely kormányozta eddig az életét, végre engedelmeskedik a természet parancsának.

„Valami baj van?” — aggodalmaskodott mellette Pincér Nelli.

„Fáradt vagyok” — vallotta be, és összeszorította a fogát, mint gyerekkorában, ha rajtakapták valami titkolnivalón.

Pincér Nelli azonban beérte volna azzal is, hogy fedél van a feje fölött.

„Elő szokott fordulni — vigasztalta Sághy urat. — Voltak már ilyen pasasaim, reggel aztán mindegyik olyan tűzbe jött, hogy a feleségük rájuk sem ismert volna.”

De Sághy úr ekkor már üvöltött:

„Kifelé, nyomorult! Ti visztek bennünket a kárhozatba.”

ís Sághy úr hajnalig hánykolódott az ágyában, s arra gondolt, hogy volt azért egy rövid szakasz az életében, amikor még birtokolt valamit a születését megelőző állapot tisztaságából és egyértelműségéből. Életének ebben a nagyon rövid szakaszában még úgy