Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

minden száj néma maradt, minden fiókot kulcsra zártak, minden csecsemőt, akire rátekintett, haladéktalanul orvoshoz vittek.

Sághy úr ezt a tengernyi megaláztatást hősiesen viselte. Nem járt sehová, nem fogadott vendégeket, tisztességes házba pedig őt nem engedték be. Ismerősei egybehangzó véleménye szerint megérdemelte a sorsát. Mert nagyobb tehetséget s pocsékabb jellemet egy személyben egyesülve keveset találni. Sághy úr 1945 után évekig bujdosott, s 1949-ben költözött vissza a városba. Gyűlölték, ámbár így is voltak sokan, akik előre köszöntek neki, nem látván tisztán a fejleményeket. Hiszen mi lesz, ha fordul a kocka, és Sághy úr megkaparint valami hatalmat. S az is igaz, hogy nem mindenki gyűlölte egyformán, sőt sokan — nők persze —, akik egymás között elmondták Belzebubnak, szivacsos lelkű kalandornak, a templomban miatyánkot mondtak érte, s éjjelenként nem aludtak miatta, hanem képzeletben kipucolták a cipőjét, köménymagos levest főztek neki, a paplanjuk alá ŕektették, s a bajszát, amely bajúsz finom szálú és selymes volt, mint az ő hálóingük, a kisujjuk köré csavarták. Mert az is igaz, hogy daliás férfiember ebben a városban sosem aludt még utcán, sem váróteremben, s a tisztek, rendőrlegények és cirkuszosok egy időben tömegével szöktették meg innen az eladó lányokat és az unatkozó fiatalasszonyokat. Sághy úr hamar ráébredt, hogy tulajdonképpen a paradicsomban van. Kapóra jött neki, hogy kiválóan beszél angolul, németül és franciául, s nyelvtudása tiszteletet ébreszt iránta a környezetében. Ez a tisztelet és kíváncsiság a város szépasszonyaiban hamar csodálatba csapott át. Sághy úr virtuózán bánt a szavakkal. Elmés szójátékokat gyártott, amelyek ugyan híjával voltak a malacságoknak és kétértelműségeknek, mégis telibe talált velük. S persze nemcsak szavakkal bűvészkedett, nemcsak udvarolt, és nemcsak gúnyt űzött ellenszenves figurákból, hanem gyakran és előszeretettel kápráztatta el hallgatóságát természettudományos ismereteivel is, amelyek nem voltak újak, ide viszont a hírük sem jutott még el. Egy korosabb asszony, akit Sághy űr inkább tisztelt csak, mintsem a barátságát kereste, hegedűművészhez hasonlította őt, aki nem is fogja a vonót, hanem kezét mintegy a vonó fölött lebegtetve, irányítja annak útját, sugallja mozgásának irányát. Sághy úr az időt hol nagy madárhoz hasonlította, amely köröket ír le fölöttünk, s mind lejjebb ereszkedik, s mind sűrűbb és fenyegetőbb az árnyéka, hol pedig úgy vélte, hogy van idő-szervünk, talán a mellékvesénk vagy egy parányi terület a kisagyon, amely egy eleddig meg nem állapított anyagot bocsát a vérünkbe, s mi ezzel az anyaggal érzékeljük az időt. Ez az eddig nem identifikált anyag okozza, hogy tizenkét-tizenhárom éves korunkban egyszer csak szorongás és nyugtalanság vesz erőt rajtunk, úgy érezzük, hogy elfogyott körülöttünk a levegő, a világ tele van értelmetlen és hasznavehetetlen dolgokkal, s mi tulajdonképpen egy nagy ürességbe születtünk bele, amelyet szeretnénk, de képtelenek vagyunk kitölteni, mert az üresség rettenetes dimenzióival körülölel és megfojt bennünket. Ezért aztán olyan dolgoknak kezdünk jelentőséget tulajdonítani, amelyeket addig észre sem vettünk, egy kék szempárnak például vagy fekete hajnak, amelynek a viselője egyszeriben a legfontosabb személy lesz az életünkben, fontosabb ismerőseinknél, barátainknál, rokonainknál, fontosabb apánknál, de még anyánknál is, s bár tudjuk, hogy hűtlenek és hálátlanok lettünk korábbi énünkhöz, örömmel rugaszkodunk el a biztos talajtól, ahol eddig jól és biztonságban éreztük magunkat. Újból fölfedezzük testrészeinket, mint hajdan, amikor még se beszélni, se járni nem tudtunk. Ügy nézünk a kezünkre, mintha először tudatosítanánk, hogy van kezünk, amelyet ökölbe lehet szorítani, amellyel ütni és simogatni egyformán lehet, s úgy nézünk a lábunkra, mintha most tudatosítanánk először, hogy nemcsak labdát rúgni és fára mászni lehet vele, hanem a lábunkon jutunk el ahhoz a személyhez, aki megszabadít a félelmektől, az üresség szorításától, az alkonyaikor ránk törő szorongásoktól, s úgy nézünk a tükörbe, hogy megvizsgáljuk, nem túl gyerekes-e a pillantásunk, a hajunk elég sötét-e, a fülünk nem áll-e el derékszögben a fejünktől, egyszóval megvizsgálunk és leltározunk mindent, s megállapítjuk, hogy mi az, amin változtatni úgysem lehet. A recehártyánk színén például, az ajkak vastagságán és ívelésén, amit el kell fogadni, ahogy van, és a vaksorsra bízni, szerencsét hoz-e vagy balszerencsét. S végül fölfedezzük a szervet, amelyet a legjobban elhanyagoltunk eddig, de amely egy napon ünnepélyesen megduzzad, jelezve, hogy az ártatlanság, az együgyű téblábolás, a kiszolgáltatottság és önállótlanság korszaka egyszer s mindenkorra véget ért életünkben. Mindezt pedig, hangsúlyozta Sághy úr, annak az ismeretlen anyagnak