Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

ripsz-ropsz feltámad, hogy megszorítsa valakinek a kezét, aki éppen úgy réges-rég elporladt már, mint Csák Máté vagy bárki más azokból az időkből.

„Én sohasem voltam bátor ember — jelentette ki Kóczián úr, egy régi, jeles család utolsó életben levő sarja. — És ha tudni akarja, vitéz uram, egyáltalán nem szégyen- kezem miatta. Jegyezze meg, kérem, a történelem megtanított bennünket, hogyha életben akarunk maradni, le kell hajtani a fejünket, és be kell húzni a nyakunkat.”

Egy másik házban halálra rémültek, amikor a világtalan vitéz megkocogtatta az ablakukat. Aprócska, riadt tekintetű férfi nyitott ablakot. Pizsamakabát volt rajta, a haja kócos, hatalmas orra pedig vörös, mint az alkonyati ég alja. Szerencsére Kálmán vitéz nem láthatta, miféle ihlet nélkül nemzett szabványádám pislog rá az ablakból.

„Nem, nem, kérem — hebegte a szabványádám. — Próbálkozzék talán a szomszédban.”

A szomszédban egy özvegy szakácsnő lakott, aki sok mindent látott már az életben, háromlábú borjút, beszélő papagájt, föl nem robbant repeszbombát, s így meg sem lepődött, amikor a vitéz szomorú ábrázatát megpillantotta.

„Szegény megboldogult férjem után te vagy a legcsúfabb ember, akit valaha láttam. Kiszúrták a szemed, mi? Biztosan nagy kurvapecér voltál.”

De nemcsak nemes vitézek támadtak föl ezen a napon, akiket valamilyen égbekiáltó igazságtalanság taszított a sírba, hanem mindenki, aki erőszakos halállal pusztult el, kivéve az öngyilkosokat, mert ők saját akartukból vetettek véget nyomorult életüknek. A kísértetek között nyargalt a szép Fanni is, a bordélyház egykori gyöngye, akinek a fejét baltával hasította szét a szeretője, egy kültelki vagány, s épp a millennium évében, amikor a bordélyház forgalma is a kétszerese volt az előző évekének. A szép Fanni söprűn lovagolta meg a jeges szelet, meglékelt fejéből vörös füst kígyózott a szürke égbolt felé. Egész délelőtt trágár szavakat kiáltozott a szélviharba, s hívta a szeretőjét, aki csak azért nem jelenhetett meg, mert egy másik városban akasztották föl.

Gyalog jött le viszont a temetőből Csordásné. Kozmetikai szalonja volt a katolikus templom közelében egy ódon, hangulatos utcácskában. A férje mérgezte meg arzénnal, olyan ügyesen, hogy a hatóságokat is sikerült félrevezetnie. Az egész város úgy tudta, hogy Csordásné öngyilkos lett, s az igazság csak most derült ki, sajnos későn. Csordásné férje később újra megnősült, és nagyon sokáig élt, egy éve halt meg szép, békés halállal. Egy másik hölgy viszont túl korán támadt föl. A szeretője, aki megfojtotta, élt még, de nem itt, hanem a lipótvári börtönben, ahol tizenöt évi fegyházbüntetésének az utolsó hónapjait töltötte.

És mögöttük szép sorban jöttek a mindenféle rendű és rangú szerencsétlenek. Volt közöttük végvári vitéz, egy hadseregre való, pék és cukrász, táblabíró és karnagy, zongoratanárnő és cselédlány, kanász és gimnazista fiú, jegyző és nyugdíjas. Volt, aki mezítláb jött, volt, aki felékszerezve. Volt, akinek hiányzott a feje (a középkorban a város pallosjoggal bírt), s volt akinek orrán, száján, fülén ömlött a víz, merthogy a halastóba fojtották bele, és sohasem találták meg a tetemét. Volt aztán egy öregasszony, akinek minden foga megfeketedett, mert valami egészen különleges méreggel pusztították el, s volt egy városbíró, akire álmában rágyújtották a házat, s most tetőtől talpig fekete volt, mivelhogy szénné égett. S voltak közöttük szerecsen oszmánok is; török katonanótákat daloltak, és a szultánt dicsőítették. Ok egy présház pincéjéből másztak elő, mert a pince alatt volt az a tömegsír, ahová háromszáz évvel ezelőtt halomba hányták őket. S végül, de nem utolsósorban ott meneteltek közöttük azok a mártírok is, akiknek a szakállát von Beck őrnagy 1849 őszén elrettentésül a főtéren meggyújtotta. Alighogy kiléptek a sírból a szabad ég alá, férfidíszük helyén a bőrük lángra lobbant, s egész álló nap lobogó tűzzel égett, mint az örökmécses.

„Eleven fáklyák ők — mondta valaki, szobája ablakából lopva szemlélve a fölvonulást. — Utat mutatnak nekünk.”

Mindezek a különös események a lakosságnak, sajnos, csak a kisebbik részét gondolkodtatták el. Még pontosabban: a töredékét, száz embert vagy kétszázat, de háromszáznál többet biztosan nem. Vagyis körülbelül a város lakosságának az egy százalékát, ami azonban csak számtanilag jelentéktelen. Száz-kétszáz gondolkodó ember egy húszezer lakost számláló városban már-már luxus, ha tekintetbe vesszük, hogy