Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Egri Viktor: Légy fény és kenyéri (részlet)

nába. Később tudomásunkra jutott, hogy kalandos útja a partraszállásnál nagy veszedelemmel járt. Az angol hatóságok akadékoskodtak és csak amikor a hajó fiatalabb utasai azzal fenyegetőztek, hogy a tengerbe ugranak, engedték meg a partraszállást. Mint megírtam, Haifában élt Józsi nevű fia. Józsi az izraeliek oldalán részt vett az ott dúló harcokban, megsebesült és felépülése után érdemei elismeréséül egy mozi tulajdonjogának felét kapta. Ezt a mozirészét eladta vagy elkótyavetélte, és kivándorolt az USA-ba. Rossz levélíró volt, sokat csavargóit a világban és csak akkor adott életjelt, ha pénzre volt szüksége. Egyszer Tuniszba kellett körülményes úton pénzt küldenünk, hogy hazatérhessen. Amerikából egy sornyi írást nem kaptunk tőle, a hírek elmaradtak, és ma sem tudjuk, mi lett vele, családjából ki van életben.

Az Oj Szó szerkesztősége a Jesenský utca sarkán levő kétemeletes épületben tanyázott. Első emeletének egyik utcai szobájában javítgattam szerkesztői-lektori tisztségemben a kéziratokat. Egy alkalommal olyan események történtek velem, hogy túlélésüket csak a véletlennek köszönhetem.

Akkoriban, őszi esőben, téli hóviharban a közbiztonsági szolgálat emberei — régebben egyszerűen rendőrt mondtunk — bokát verdeső bőrkabátot hordtak. Ilyen bőrkabátban járt egy földim is. Bár gyakran találkoztunk, valami megmagyarázhatatlan érzés visszatartott, hogy munkája felől faggassam. Nem volt iskolázott nyomozó; egy-egy megjegyzéséből kivettem, hogy adatokat gyűjt, kikutatja a gyanúba fogottak előéletét, családi körülményeit, munkahelyen megnyilatkozó magatartását. Egyszóval: afféle segédrendőr volt. Udvarias, szolgálatkész fiatalembernek ismertem. Nyomorogva, zsidó lévén bujkálva, nehezen vészelte át a háborút, sok árulást tapasztalt maga körül — az ilyen ember fanatikusan gyűlöl mindent, ami visszahozná a régi fasiszta rendet —, talán ezért vállalta ezt a foglalkozást. Fanatizmusa ritka derekassággal és jólelkűséggel párosult. Nem állítanám ezt ilyen határozottan, ha nem győződtem volna meg minderről személyesen.

Egy nap az utcán, a szerkesztőségünk előtt megszólított.

— Beszélni szeretnék önnel. Igen fontos az ügy, nem tűr halasztást.

Kimért hivatalos hangja meghökkentett:

— Valami információt kíván tőlem?

Nem adott választ. Máskor elbámészkodó, szinte gyerekes képéről lerítt a nyomozó fontoskodó komolysága.

— Jöjjön velem a szerkesztőségbe — ajánlottam. — A szobámban zavartalan beszélhetünk.

— Jobban szeretném, ha így séta közben, minden feltűnés nélkül beszélhetnék önnel.

Elindultunk a Duna-part felé. Tapasztalatlanságára vallott, hogy szerkesztőségi szobám helyett a sétát választotta, és ellenvetés nélkül engedte, hogy én tegyem fel a kérdéseket. Ám lehet, hogy személyem iránti megbecsülése — ezt több alkalommal nem győzte eléggé hangsúlyozni — tette elfogódottá, s ezért engedte át nekem a kezdeményezést.

— Kiről van szó? Egy ismerősömről, barátomról?

— Arról is, de elsősorban önről.

— Ez meglep. Mi dolga a rendőrségnek velem?

Emberem habozott; kínosan összevont szemöldöke, keskenyre zárt ajka elárulta, hogy erre a kérdésre nem szabad felelnie, hivatása hallgatást parancsol rá, ő mégis megszegte az előírást, a segítségemre sietett.

— Van egy Springer nevű ismerőse?

— Nincs .. . Legalábbis nem emlékszem, hogy lenne.

— Gondolkozzék, kérem! Nagyon megkönnyítené a dolgomat, az önét is, ha pontos felvilágosítást adna.

— Ismétlem, nem emlékszem. És ha volna, mennyiben fontos ez?

— Fontos, mert az az úr egy nyugati állam konzulátusán dolgozik.

Ennek a fele sem tréfa! Akkoriban már az is gyanúba hozta az embert, ha nyugatról levelet kapott. Még több bajjal járt, ha rokona, barátja élt a kapitalista világban, de ezt elhallgatta a kérdőívekben, amelyeket lépten-nyomon ki kellett tölteni. Ismerős egy