Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Egri Viktor: Légy fény és kenyéri (részlet)

fiánál élt, de mert nem tudott megférni vele, Tel Avivba költözött. A gyorsan növekvő Tel Avivban képtelen volt gyökeret verni, hamaros meggazdagodásra törekvő, kalmárszellemű lakói közt nem talált barátra, ú) ismerősre, akivel néhány meleg emberi szót válthatott volna, mint otthon tette esténként munkája után.

Gyanítom, hogy feltámadhatott benne valami nosztalgiaféle érzés, hogy az ősök egykori hónában békességet és megnyugvást keresett. Megöregedett, már vénnek mondható ember lett, akiben az egykori kalandos életkedv elapadt és helyébe más, mélyebbnek mondható vágy költözött: megnyugodni és megbékélni önmagával, a világgal.

A háborút követő első esztendőket a legszívesebben vegetálásnak mondanám. De talán nem is volt vegetálás, inkább felkészülés a későbbi munkáimhoz. Részben már akkor érlelődtek bennem az ötvenes években sorra megjelenő munkáim. Ám a vegetálás ellenére egy jelentős eredményről is beszámolhatok. Ctibor Stítnický fordításában 1948-ban megjelent szlovákul A Gedeon ház. Ctibor barátom ismertetett meg Peter Karvašsal. Karvaš többször járt nálunk, egy alkalommal kezébe került az Énekes Ädám című novellám. Témája annyira megnyerte tetszését, hogy forgatókönyvet írt a novellámból. Nem rajta, a szakavatott munkáján múlott, hogy nem lett film belőle, mert a filmesek úgy vélték, hogy egy torz arcú ember nem lehet egy film központi figurája. A kudarc szerencsére nem ütött sebet barátságunkon, amely a további évek során mélyült és sok értékes megbeszélést és vitát eredményezett a budmericei alkotóházunk parkjában megtett séták alatt.

Amikor Karvaš a Nemzeti Színház Kamaraházának, a mai Nová scénának (Oj Színpadnak) a dramaturgja lett, sokat fáradozott az új szlovák dráma létrehozásán, s programjába vette a Gedeon ház bemutatását is. A Kulturális Megbízotti Hivatal színházi osztályának! vezetője azonban 'nem tartotta elég „forradalminak” a darabot. Abban a hitben élt, hogy az 1936-ban lejátszódó történet — a magyar dzsentriosztály teljes felbomlásának tükre — tíz esztendővel később, negyvenhatban pereg. Alighanem a felületes olvasás okozta tévedését, amelyet később, a Közös út bemutatója után, 1951 novemberében a Kultúrny životban közölt terjedelmes, magasztaló kritikájával próbált jóvátenni.

A Szlovák írószövetség állami díjra javasolta drámámat, a színház ezzel szemben Ľubomír SmrCok Knieža Rastislav című színművét, amelynek főszerepét Martin Gregor, a színház akkori igazgatója játszotta. (Szokás szerint, ha a szerző valami díjra van felterjesztve, drámájának főszereplőjét is ki kell tüntetni.) Az államdíj sorsa Prágában dőlt el Štítnický barátom többszöri önzetlen közbenjárása után. A bizottság tagjai közt Marie Majerová, Jarmila Glazonová és Pujmanová nevét meg kell említenem. Elkérték a két dráma szövegkönyvét, a döntés egyhangú volt: történelmi drámát tucatjával írnak, a Közös út azonban ma játszódik és egy égetően fontos, aktuális, de mindmáig elintézetlen kérdést taglal a pozitívumok számos jelével. Játékom címe egyébként szállóige lett.

Így történt, hogy 1952 májusában államdíjas lettem, az okmányt Zápotocký adta át a prágai Képviselőház tanácstermében. Én akkor már pozsonyi lakos voltam. Előzőén két esztendeig — a vasár- és ünnepnapok kivételével — naponta a hajnali gyorssal utaztam Pozsonyba és megesett, ha pártgyűlés volt, hogy csak éjfélkor vetődtem haza. Bajom is akadt egy alkalommal. A Pravda portása felszólalásában csúnyán befeketített. Meg kell fosztani párttagságomtól, nem érdemiem meg, mert korábban földbirtokos voltam és nem vettem emberszámba béreseimet. Hasztalan védekeztem, hogy soha egy körömfeketényi földem nem volt, s mint bérlő sem nyomorgathattam a béreseket, a portásnak adtak igazat. Az éjfélig elhúzódó gyűlésen Szántó, a Pravda pártszervezetének elnöke sem állt mellém, hozzájárult ahhoz, hogy visszaminősítsenek párttag-jelöltnek. Nem volt elégtétel számomra, hogy a felelőtlenül fecsegő portást valami csúnya delik- tuma miatt kipenderítették állásából.

Sok keserves napot éltem át akkor, feleségem a tanúja, hogy egész éjszakákon át csak forgolódtam ágyamban, és ha altatót szedtem, akkor sem jött álom a szememre, a bevett poroktól a fejem ólomnehéz lett, szinte minden alkotó gondolatra képtelen. Végül Lőrincz Gyula, lapunk főszerkesztője egy gyűlésen elintézte, hogy újra a párt rendes tagja legyek.