Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - Duba Gyula: Kvaterka
DUBA GYULA Kvaterka Meglepetéssel olvastam Végei László Kvaterka: puha vatta... című írását az 0] Sym- posion múlt évi 195/196-os számában. Meglepetésemnek több oka volt. Az egyik, hogy Fábry Zoltán több mint fél évszázaddal ezelőtti, etikai töltetű dühös felhorkanása egy mai jugoszláviai esztétában, azon nemzetiségi magyar irodalom képviselőjében rezonál, mely leginkább tájékozódik a világnyitottság eszménye — és formakultúrája — felé. A másik ok, hogy most rezonál Végeiben a régi felismerés, amikor mi, Fábry szellemi örökösei és irodalmi üzenetének sáfárai éppen készülünk őt elfelejteni. Meglepetésem harmadik okáról később szólok. Végei László ezt mondja: „Versben és prózában, színpadon és filmen feltűnően elszaporodtak a kvaterkázó szellemű alkotások. A kvaterkázás új kiadásban lát napvilágot, »alkalmazkodott a korszellemhez«. A régi naiv agresszivitással volt maradi, és meghitt atyafisággal vállalta a világgal való parolázást. Az új ezzel ellentétben szívesen kacérkodik a »rossz közérzettel«, a tabuk és mítoszok döngetésével — de csak annyira, hogy szalonképes maradjon. (...) A kemény gondolkodói háttér nélküli művek mesterséges önigazolása lett a kvaterkázás; a rossz közérzettel való cinkosság egyszerű manipulációvá süllyedt.” Felismerését két példával bizonyítja. Az Újvidéki Színház Csapodár madárka című előadása kapcsán megjegyzi, hogy a commedia dell’arte előadásmódjának utánzása magában még nem jelent értékgyarapodást. „Mert egy kicsit frivolnak lenni, köizhelye- sen szabados, elcsépelt hangsúlyokat ismételgetni és erre építeni az egész játékot, nem elegendő ...” Végei másik példája Miša Radivojevič Az ígéretes fiú című filmje, melyben „egy szocialista polgári családból származó fiatalember egy várható szerelmi civódás után »oknélküli lázadó lesz«, és amelyben „egy ismert mítosznak a felületes ismétlését érjük tetten”. Mindkét jelenség ismerős. Versben, elbeszélésben, színházban és filmvásznon egyaránt találkozunk velük. A lírai szövegekben, melyekben bonyolult, alig összefüggő szóképek szorongást, elégedetlenséget és tisztázatlan eredetű „édeskés pesszimizmust” sugallná- nak. A prózában, ahol „a lányok nem sokat gondolkodnak, hanem gyorsan vetkőznek és világfájdalmas arccal adják át magukat az élvezetnek”. A színpadon, ahol a színész a nadrágját gombolja, sikamlós kétértelműségeket mond és tesz, és ahol a fiatal színésznő keble, combja egy villanásnyi időre csábosán lemeztelenedik. Moziban és képernyőn, ahol gézengúz külsejű, bűntettekbe keveredett kamaszokról kiderül, hogy arany a szívük, a bűn elkövetésével tulajdonképpen a becsületükért küzdenek és képesek jó útra térni, míg befejeződik a film. Tehát a rossz közérzet, az egyre giccsesebb erotika és a mind konvencionálisabb „modernista” formakultúra. Látszatlázadás, tisztázatlan etikai motiváló és közösségi — emberi összefüggések nélkül. A jelenségeken, a felszínen futó tekintet, a lényeg mélyére ásás képtelensége — és érdektelensége. Mindenekelőtt: rutinban kifejeződő sekélyesség és gondolattalanság. Meglepetésem — de akár döbbenetről is beszélhetnék — harmadik oka ez: Fábry Zoltán egykoron a magyar nemzeti érzés nivellizáló és urambátyámozva értékromboló irodalmi megnyilvánulásaira mondta: kvaterkairodalom. Az együvétartozás kényszeréből kritikátlanságot szülő elvtelenséget, az árvalányhajat és búboskemencét, a belterjesség és zártság alkotásellenes rekvizitumait ítélte el vele. A kvaterkázók cinkosságát. Fél évszázad múltán a jugoszláviai magyar gondolkodó az egyetemes nyitottság és világpolgárság giccsé vált jelenségeire, álprogresszív és tartalmatlan sémáira mondja ugyanazt. Az új kvaterka lényege hasonló, mint a régié: az alkotóerő hiánya. A kérdés mégis nyugtalanító: talán a nemzeti tartalmak után az egyetemes emberi lehetőségek is kimerülnek? A dilemma akkor megoldható, ha a művészetek fejlődésének megfelelően az alkotói valóságszemléletnek és a kifejezési formáknak az öregedését és alkalmatlanná válását is látjuk benne.
