Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - NAPLÓ - Mikola Enikő: Harmincéves írótábor
Harmincéves írótábor Jubilált az idén a kanizsai írótábor. Szeptember harmadik hetében immár harmincadszor nyitotta meg kapuit vagy tizenöt ország százhúsz Írója előtt, hogy otthont adjon egy európai méretű eszmecserének. Kis túlzással talán világméretűnek is nevezhetném a közeli és távoli kultúrák és irodalmak képviselőinek a találkozóját, hiszen Jugoszlávia nemzeteinek és nemzetiségeinek küldöttségein, valamint Európa szinte minden államának küldöttein kívül Kuba, Mexikó és Kína is képviseltette magát. A kultúra — kommunikáció, a táboron belül pedig minden feltétel adott volt egy friss, minden merevségtől mentes és alko- tójellegű kommunikáció létrejöttéhez. Nemcsak barátok, jó ismerősök, munkatársak találkoztak itt egymással, hanem olyan írók is, akik csak hallomásból ismerték egymást — vagy esetleg még úgy sem. Oj barátságok születtek, új tervek fogantak, amelyek újabb színárnyalattal gazdagítják majd ennek vagy annak az országnak fordításirodalmát. Amit pedig Kanizsa városától kaptak az írótábor résztvevői, annak a haszna és értéke felbecsülhetetlen. Nemcsak az anyagi terhekre gondolok, amelyeknek egy részét a város magára vállalta, nemcsak a vendéglátás szívélyességére és gasztronómiai gyönyöreire, hanem ennél sokkal tartósabb és értékesebb szellemi ajándékra: a lakosság érdeklődésére és irodalomszeretetére, amely melengető érzés lehet annak, aki már ismeri, de meghökkentő élmény annak, aki először tapasztalja. Hogyan is lehetne érzékeltetni a közönséggel való találkozásaink hőfokát? Például mindjárt az első estéét, amikor az Unidom előtti téren, néhány lépcsőfok magasságából egy-egy vers vagy rövid próza erejéig bemutatkoztunk a kanizsaiaknak? A legkedvesebb emlékem erről a rögtönzött kis irodalmi estről, amely „A Szép Szó Karavánja” címet viselte, hogy lelkes közönségünket még a hirtelen leszakadó zápor sem tudta szétkergetni. Felejthetetlen a horgosi irodalmi est is, ahol szerb és jugoszláviai magyar költőkkel voltam, s ahol szóvivőnknek — röstell- kedve bár — de meg kellett kérnie a közönséget, hogy kevesebbet tapsoljanak, mert így alaposan kifutunk a kiszabott műsoridőből. De a gálaestet sem hagyhatom ki élményeim sorából, amikor az Amatőrszínház zsúfolásig telt nézőteréről a tapsok közötti néma és figyelő csendben valami olyan őszinte érdeklődés sugárzott a versét olvasó költő felé, amilyet bizonyára kevesen tapasztaltak még életükben. Pedig versmondásunk — lévén, hogy nem vagyunk színészek és kevesünknek van e téren gyakorlata — bizony akadozó és hangsúlytalan volt, fellépésünk suta és lámpalázas, a közönség pedig legfeljebb a magyar és szerb szöveget értette, de hajszálnyival se kevesebb áhítattal hallgatta az olasz, orosz, kínai, macedón, holland, angol, spanyol vagy épp francia nyelven elhangzott verseket is. Visszatérve a tábor belső életére, ha csak jó és hasznos találkozásnak nevezem, keveset mondok, mert az összejöveteleken, értekezleteken, író-olvasó találkozókon, irodalmi vitákon és közös munkatervek megszületésén túl a legfontosabb talán mégis az a légkör volt, amely ott kialakult, az az internacionalista szellemiség, amely a kultúra egyetemességének a jegyében fogant. Jó volt egy hétre elfeledkezni társadalmaink és politikai nézeteink különbözőségéről, s csak irodalomról, színvonalról, humánumról és mindehhez kötődő elkötelezettségünkről beszélgetni. A soknemzetiségű Vajdaság légköre is bizonyára hozzájárult ehhez. Legkedvesebb emlékem egy közös autóbuszkirándulás marad, s annak is az a pillanata, amikor a szabadkai városnézésből hazatérőben, testben eltörődve, de lélekben új élményekkel, benyomásokkal felfrissülve és gazdagodva közeledtünk a Pannon síkság kukorica- és dohánytábláitól kísérve Kanizsa felé, s egyszercsak egy hirtelen született ötletre, egy dallamfoszlányra kapcsolódva tucatnyi nyelven egyszerre kezdtük énekelni Beethoven Örömódáját. Mikola Anikó
