Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe

ipolyszakállosi Nevizánszky Gábor mentette meg a tudománynak. A sírok ötven—hetven centiméter mélyen feküdtek, tájolásuk nyugat-keleti irányú volt. A csontvázak mellől egy sötétbarna, finom anyagból készült edény bukkant elő. Kerületén cikcakkos vonal futja körül. Ezeket az edény alsó és felső részén újabb, három-három vízszintes vonalból álló díszítés fogja közre. Az edény szája tölcsérszerűen kiszélesedik. Alja egyenes, közepében kerek gödröcskével. Szájának átmérője 10,9, aljáé 6,5, magassága 14,8 centiméter. Előkerült két további, ugyancsak gazdagon díszített, de töredékes edény, továbbá egy edényaljból származó sötétszürke cserépdarab. A VIII—IX. századból származó leleteket a lévai Barsi Múzeum őrzi.

Haladva az időben, nyelv-elődeink, önmagunk felé közelítünk. Anonymus híres krónikájában többek között arról is olvashatunk, hogy a Duna—Tisza közének megszállása után Árpád fejedelem Huba fővezért s Szovárdot és Kadocsát küldte ki észak felé. Seregeik a Galga mentén lenyomultak a Dunához, átkeltek a Verőce vizén, majd pedig az Ipolyon. Innen vonultak aztán északnak föl a hegyek lábáig. Vállalkozásuk előtt, mint a néphit tudni véli, Ipolypásztón fehér lovat áldoztak pogány istenüknek, kérve tőle a hadi áldást. Magát a honti medencét a honfoglalás legkorábbi szakaszában azonban egyik törzs sem vette birtokába. Bakay Kornél monográfiája szerint a honfoglalók az Alsó-Ipoly mentén 910/20 — 960/70 között szálltak meg véglegesen. Ezen az időhatáron belül a legősibbek a dunai átkelőhelyet védő szobi telepek (öt temetőt tártak itt föl). Innen nyomultak az új honfoglalók egyre följebb az Ipoly völgyébe. Letkésen több, mint kétszázhúsz, Tögyesen pedig százharminc X—XI. századi sírjukat ásták ki a régészek. Kerültek elő sírjaik az Ipoly innenső oldalán is. Szalka határában csehszlovák betonerődítmények építése közben bukkantak pazar leletre a munkások. Valószínűleg csak néhány darabja került, a csendőrség révén, a pozsonyi honismereti múzeumba, ám az anyag: egy fülesgomb és sötétkék üveggyöngy, két kengyelvas, három arany- és nyolc darab aranyozott ezüstből készült veret — töredékesen is sokat mond a lelet gazdagságáról.

A Bakay által feltárt temetők alapján az Alsó-Ipoly mente korai magyar népességének temetkezési szokásairól, hiedelemvilágáról is alkothatunk bizonyos képet. Etellel-itallal ellátták a túlvilágra indulót (agyagedények, vasabroncsos favödrök, összetört edények darabjai vallanak róla); a lócsontvázas temetkezés azonban e vidéken — érdekes módon — nem volt szokásban. Lóbordát, lófogat olykor ugyan tettek a sírba; általában azonban lószerszám került oda. Mint Ipolypásztón is. „Innen származó két honfoglaláskori kengyelvasat láttam a pozsonyi honismereti múzeum laboratóriumában, ahová azokat egy cseh katonatiszt konzerválás céljából beküldte — írta e leletekről Szőke Béla régész 1941-ben. — Hogy ma kinek a tulajdonában vannak, nem tudom.” S nem tudja a régész szakma sem. A leletekről még csak rajz vagy fénykép sem maradt fenn. Kár.

3. HATÁRJÁRÁS. Évezredek népforgataga után a X. század első és utolsó harmada között az említett kengyelvasak viselői — ősapáink a távoli időben — ütöttek tábort e tájon. Megismerték és névvel illették a vizeket, tavakat, lápokat, hegyeket; a művelés alá fogott földterület szántóit, szoléit, rétjeit, legelőit, minden egyes darabját annak a kistájnak, amelyen szállást, majd falut alapítottak, s ahol születtek, éltek, haltak, sírtak, nevettek, dolgoztak, tették — változó parancsa szerint az időknek —, amit tenniük rendeltetett. Mesél, mesél róluk dűlőneveivel az a föld, melyet szülőföldemnek vallhatok, s amely halászásra csábító vizeivel, madarászásra hívó erdeivel, csavargásra csalogató zugaival ugyanúgy jelentette számomra a gyermekkori romantikát, mint később (s hazaruccanásaimkor még ma is) a munkát: kapahúzást kukoricában, répában, szőlőben; gyűjtést, gereblyehúzást áradó szénaszagban, nyáresti alkonyaiban, az apám vágta rendek nyomán; lánccal mosott boroshordók mély duhogását, kalapács- ütéses bongását a pincesoron, őszelőn, amikor már mustszaggal terhes a levegő ...

Hadd folytassam ember és táj egymásban létezésének, a „tereptárgyak”-hoz kötődő érzelmi szálaknak bogozását egy olyan esettel, amely különösen mélyen érintett. E kézirat gépelésének idején éli végnapjait gyermekkorom kedvelt tanyázóhelye, a falum alatti „Ipó”. Medrébe hatalmas teherkocsik hordják, száz- és ezerszám, a földet. A fő folyástól elvágott meder maradék vizén egyre-másra ütnek ki a posványosodás hullafoltjai. Pedig hogy élt, évszakok szerint változó arcán micsoda kedvvel, még