Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - Rácz Olivér: A lótuszevők szigetén (elbeszélés)
— Érdekes — mondta. — Nagyon érdekes. Egy autómosóban? — Comment? ... Igen, egy autómosóban! Ott természetesen senki sem tudta róla, hogy valójában kicsoda: egyszerűen Simon Bleu-nek neveztette magát. Simon Bleu — ezen a néven dolgozott. — Simon Bleu? Ez is nagyon szép név — vélte a férfi. — Simon Bleu. Patinás név. Magyarországon valaha nagyon sokan viselték a Bleu nevet. — Ugye, milyen kicsi a világ? — kacagott a lány boldogan. Aztán bánatosan felsóhajtott. — De hát ez ma már nem érdekes ... Már nagyon régen nem láttam a grófot... Pedig bölényvadászatra is meghívott. A várkastélyába. — Üjra felsóhajtott, lemondóan legyintett. — De ez sem érdekes .. . Meséljen inkább önmagáról, monsieur. Ön melyik Magyarországon él? A férfi, a hallottak után, nem mert újabb földrajzi fejtegetésekbe bocsátkozni. Szerencsére a lány nem is sürgette, mert időközben a karórájára pillantott és ijedten felkiáltott: — Mon Dieu! Innen is elkésem! Lám, és magát meg csak hurcolom egyik helyről a másikra Dzserba szigetén! De ne féljen: a fellépésem után nyomban haza viszem. Vagy tudja mit? Aludjon nálam! Én itt lakom, a szállodában — mondta. — Van egy kis szobám meg egy benyílóm: abban is van egy pamlag. Én majd elalszom a pamlagon; maga kapja az ágyamat. Persze, ajtó nincsen a szoba meg a benyíló között, csak egy függöny. Fogadja el, monsieur! Persze, ha nem fél tőlem — tette hozzá kacéran, és beindította a motort. — Nem, igazán nem félek — mondta a férfi még egyre kábultan az erdélyi várkastélytól és a bölényektől —, legfeljebb attól félek, hogy esetleg majd horkolni találok. — Hát az meg kit zavar? — kacagott fel a lány boldogan. A mulatóba a szálloda előcsarnokán át kellett belépni: a lány szelesen előre futott. A férfi zavartan követte. De a lány a portás félkör alakú márványpultja előtt dermedten megtorpant, a földbe gyökerezett a lába, az arcából kifutott a vér. A portás felpillantott, meglepetten nézte. Aztán kisétált a pult mögül, megállt a lány ■előtt. — Nos, Zénab? — kérdezte nyugodtan. — Mi bajod? Kísértetet láttál? Elkéstél, Zénab: siess öltözni... A lány tétován a homlokához emelte a kezét. — Te .. . te — itt vagy? — hebegte. — Te — szolgálatban vagy ma éjszaka?... Azt mondtad, Zarziszba mégy . .. — Cseréltem Omárral. Nem tudtad? Hiszen megmondtam még reggel. Sohasem ügyelsz oda, ha szólok hozzád — mondta a portás elégedetlenül. — Siess már öltözni, nem hallod? A lány megperdült a tengelye körül, tanácstalanul a férfira bámult. — A viszontlátásra, monsieur — lihegte kapkodva. — A demain ... A viszontlátásra ... — mondta, és fejveszetten elfutott. A férfi értetlenül nézett utána. A portás visszasétált a pultja mögé. A férfi még egy ideig várt, aztán odament a pulthoz. — Ön ismeri a hölgyet? — kérdezte bizonytalanul, a személyzeti bejárat felé intve, amely mögött a lány eltűnt. A portás rábámult. — Hogyne. Hiszen a lányom. Elgondolkozott, aztán lemondóan legyintett. — Jó lány, csak egy kicsit dilis — mondta, jelentőségteljesen a tulajdon homlokára bökve. — Az anyja volt ilyen, szegény. De ő már régen meghalt — Allah akaratából. Nagyon régen. . . Monsieur honnan ismeri? A lányomat? — kérdezte aztán ébredező gyanakvással. — 0, még Párizsból — dadogta a férfi zavartan. — Már régóta ismerem a kedves lányát. Négy esztendeje találkoztunk Párizsban. Igen, három vagy négy esztendeje... A portás elfordította a fejét, a vendégek nyilvántartó könyvében kezdett lapozni, Izgatottan és ridegen.
