Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - Rácz Olivér: A lótuszevők szigetén (elbeszélés)
A férfi megbabonázva hallgatta. — ön végtelenül szeretetre méltó — mondta zavartan. — De nem tudom, szabad-e elfogadnom a kedvességét — mondta, és bosszúsan érezte, hogy most ő beszél úgy, mint egy finom társalgások céljaira szerkesztett nyelvkönyv. — Nem szeretnék a terhére lenni. — Ugyan — mondta a lány vidáman. — Jöjjön. Szálljon be. Vagy talán fél? — kérdezte tárgyilagosan, és ismét oldalt billentette a fejét. A férfi hangosan felnevetett. — Ö, kislány — sajnos, az apja lehetnék... — Nem úgy értettem — mondta a lány komolyan. — Gondoltam, attól tart, hogy tőrbe csalom, ős majd valahol a sötétben leütik és kirabolják. Volt már ilyen. — Ezt megkockáztatom —■ mondta a férfi könnyedén, noha a lehetőség gondolata valóban megfordult a fejében. — De nekem nincsen semmim, amit érdemes lenne elrabolni tőlem. Legfeljebb a szivem — mondta célzatosan, mert a kaland gondolata kezdte felvillanyozni. A lány fürkészőn az arcába nézett. — Remek — kiáltotta aztán jókedvűen. — Akkor hát szálljon be, gyorsan. Még azt akarom mondani — mondta, miközben beindította a kocsit —, hogy a mulatóban elég, ha egy feketét rendel. Én nem kapok százalékot a fogyasztásból, tudja? — mondta komolyan. — Jó — mondta a férfi —, majd azt rendelek. — Egy feketét vagy egy buchrát. Senki sem veszi majd rossz néven magától. Szereti a buchrát? Szilvapálinka. Maga nem francia, ugye? — kérdezte váratlanul. — Nem — mondta a férfi meglepetten. — Nagyon rosszul beszélek franciául? — ön kifogástalanul beszél franciául, monsieur. De nem francia. Tudom, hogy nem francia: én nyomban felismerem a franciákat. Párizsban éltem — hiszem említettem már, igaz? ön nem francia, és nem is angol. Sőt, nem is amerikai — mondta, és finomkodva elfintorította az orrát. — Megkérdezhetem, hogy Európa melyik országában él? Vagy nem óhajtja elárulni? — Dehogynem — mondta a férfi magában mulatva, mert ez megint úgy hangzott, mint egy Tanuljunk nyelveket! nyelvkönyv Könnyed Társalgásra Oktató gyakorlata, s ez, valamint a kairuani kastély, a Habib Burgiba sugárúti palota, továbbá a kis piros sportkocsi és a farmernadrág, másrészt az ezüst bokaperecek, ékkő szemű arany kígyók és a féldrágakövekkel kivarrott kis melltartó olyan éles ellentétben állottak egymással, hogy a férfi önkéntelenül hangosan felkacagott. — Rajtam nevet? Neveletlenül kíváncsiskodom? Ha nem akarja, nem mondja meg — mondta a lány sértődöttség nélkül, és lefékezte a kocsit, mert megérkeztek. — Szó sincs róla — tiltakozott a férfi. — De attól tartok, nem sokat hallott még a világnak arról a tájáról, ahonnan származom. A lány kíváncsi, leplezetlenül várakozással teli pillantást vetett rá, s a férfi elhatározta, hogy leegyszerűsíti a dolgokat. — Magyar vagyok — mondta. — Je suis hongrois, mademoiselle. — Tessék? — nézett rá a lány megdöbbenve, és megragadta a férfi karját. — Micsoda? — Előre figyelmeztettem, hogy nem sokra megy vele... — Nem arról van szó — kacagott a lány. Levette a kormányról a kezét, a két tenyerébe temette az arcát, úgy kacagott. — Jöjjön — lihegte aztán. — Majd megmagyarázom. De most siessünk: máris elkéstem. Egy óra múlva újra a kocsiban ültek. A lány rejtélyesen mosolygott, miközben kikanyarodott a műútra, aztán egy útkereszteződés előtt, az útpadkán váratlanul leállította a kocsit. — Úgy — mondta. — És most ismételje meg. — Mit? — nézett rá a férfi ostobán, mert a lány ezúttal még szebben, még odaadóbban, még érzékibben táncolt, mint az első alkalommal, s ami a fő, leplezetlenül neki táncolt. Ezt a vendégek is észrevették — itt valamivel többen voltak, mint az előző mulatóban —, s néhányan jelentőségteljesen össze is súgtak, valahányszor a lány egy-egy félreérhetet- len mosolyt sugárzott a férfi felé, s a férfi ettől büszke volt, mámoros és boldog. — Mit? — kérdezte ocsúdva. — Amit akkor mondott, mielőtt kiszálltunk a kocsiból.
